Pedig lehetne akár jó is, csak éppen attól nem az, amitől az lehetne. Hiába játszanak benne négyen is olyanok, akiket kedveltünk és szerettünk például a Trónok harcában (Emun Elliott, Iain Glen, Mark Addy és Owen Teale), A fúrótorony (The Rig) fagyos és rideg világa a filmipar és a Prime elszalasztott lehetősége marad. Pedig…
Hangsúly van a pedigen. Nem is kevés. Az alaptörténet nem rossz. Van egy fúrótorony (Kinloich Bravo) a messzi északi, jeges vizeken, és a melósok, az olajvállalat emberei furcsa dolgokat élnek meg. Rejtélyes köd, szokatlan rengések sorozata, valami misztikus dolog, ami feléjük közelít, olyan erő, ami akár a holtakat is képes feltámasztani.
Ez még nem spoiler, hiszen ez már az első évad (kettő van) első epizódjából kiderül, és itt találkozunk mindjárt az első hibával. Erre a történetre két évad olyan, mintha a végtelenbe akarnánk nyújtani valamit, aminek a vége amúgy ott van az orrunk előtt. Pedig így is csak tizenkét epizód, évandonként hat, ám ha mindezt kihozták volna a feléből, akkor most egy sokkal pörgősebb, feszesebb, üresjáratoktól mentes minisorzatról írhatnánk.

Lötyög a sorozat
Így viszont a történet lötyög, suta párbeszédekkel teli, felesleges jelenetekkel odázza a végkifejletet, s mivel mindezt viszonylag zárt térben teszi, fúrótorony falai közé, tengerfenékre és katonai sátrakba álmodott környezetben, nem a drámai feszültség születik meg, hanem a haladjunk már légyszi érzés.
Pedig ebben a műfajban (sci-fi, fantasy, misztikus) születtek emlékezetes alkotások (filmben például: A mélység titka, A gömb; könyvben inkább a fantáziában, semmint írásban erős Frank Schätzing: A raj), és A fúrótorony is lehetne ilyen, csak nem tud.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!