Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Van az úgy, hogy egy filmet a nézők szeretnek, pedig az tele van kihagyott lehetőségekkel. Ilyen James Vanderbilt legújabb filmje, a Nürnberg, amely az 1945. november 20. és 1946. október 1. között lezajlott per eseményeit dolgozza fel. Ez a történelem egyik leghíresebb tárgyalássorozata, amelyben egy nemzetközi bíróság a náci Németország, a Német Birodalom politikai, katonai és gazdasági vezetői felett mondott ítéletet.
Persze, nem könnyű téma. A bűn filmes ábrázolása sosem az. Különösen akkor, ha a náci Németország perbe fogott vezetőinek bűneit kell lajstromba venni, majd mindezt betenni tárgyalótermi környezetbe. Vanderbilt rendező ezt igazából el is hagyta, a per részletei csupán villanások a film cselekményéhez képest, ám a Nürnberg éppen abban múlja alul saját lehetőségeit, ami amúgy izgalmasnak ígérkezik:
az amerikai pszichiáter, Douglas Kelly (Rami Malek), valamint Hermann Göring (Russel Crowe), a Harmadik Birodalom második embere közti párbeszéd.
Ez kiváló ötlet, remek alap egy nürnbergi perről szóló film esetében, csak a Nürnberg éppen ebben nem megy mélyre, nem bont ki sokat abból, ami a valóságban a két férfi között a cellában elhangozhatott. Ehelyett látunk egy különös pszichiátert, valamint egy kevély politikus-katonát, és vannak ugyan kimondott igazságok és számonkérések, de egyvalami hiányzik: a csöndekben megszülető dráma.
Nincs miért az okra, sem az okozatra
Csönd, persze, így is van, a koncentrációs táborokról készült archív felvételek a székekbe tapasztják a nézőt. Popcorn nem ropog, kóla nem szürcsöl, cukorkás zacskó nem zörög. Amit látunk, elvesz minden szót és leheletet. Csakhogy ez két műfaj. A dokumentarista ábrázolás, valamint a filmes feldolgozás. Az előbbi megmutatja a borzalmat, a másiknak meg ki kellene bontania a borzalom lényegét, eredőjét. Éppen azzal, hogy a nácik második legfontosabb embere beszélget egy amerikai pszichiáterrel.
Pedig Rami Malek a doktor karakterébe bújva ki is mondja, hogy milyen nagyszerű volna, ha – akár a Göringgel történő beszélgetései alapján – megírhatná a gonosz természetrajzát, mert akkor már könnyű volna felismeri azt, de a filmbéli beszélgetésük nem ebbe az irányba halad.
Igaz, ezt aligha egyszerű filmre vinni, a színpadok csöndjében talán jobban működik, de egy cella végül is szinte olyan, mint az egyetlen reflektorral megvilágított játéktér: minden, ami a fényben elhangzik, abban benne rejtőzhet ok és okozat, és mindaz, ami ennek ekhója, az a sötétben remeg.
A Nürnberg című filmben nem kapunk Vanderbilt-féle választ sem az okra, sem az okozatra.
Arra, hogy hogyan lehetséges az, hogy a nácik egyáltalán eljutottak odáig, hogy gázkamrába küldjék a zsidókat – és cigányokat, homoszexuálisokat, másként gondolkodókat –; hogy Hermann Göring egyáltalán eljutott odáig, hogy a zsidóság teljes megsemmisítésre vonatkozó náci tervnek ezt a nevet adja: végső megoldás.
A történelmi tények bemutatása és kimondása persze fontos, de messze nem az okok és okozatok megmutatása, messze van a megértéstől. Nem az elfogadástól, a megértéstől.
Mitől lesz valaki szörnyeteg?
Ebben a filmben egy szörnyeteget kellene látnunk, ám Russel Crowe gyakran szimpatikus, emberi Göringet játszik. Persze, több […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!