Csókatánc az asztalon

Visszatérő komment, szinte archetipikus, hogy mikor valami politikusról, celebről vagy akárkiről rosszat írok-mondok, valaki odaírja: „És te mit tettél le az asztalra?!”. Macskafüggőként ez persze nem olyan egyszerű, normális embereknél az asztal az asztal; ahol viszont macska van, ott harctér inkább, orvtámadásokkal és bekerítő hadműveletekkel teli csatamező, a „missing in action” dúlt vidéke – akárcsak „a köz asztala”, ez a rémesen megkopott metafora, rajta műanyag, kockás abrosz, csorba tányérban választási krumplileves többféle ízben, egyféle lényeggel.

Nem tudom, mit tettem le az asztalra. Talán csak egyvalamit, még gyerekkoromban. Aztán elszállt az is.

A csókafiókát a Pap Józsi hozta. Szikár, ínas fickó volt a Pap Józsi, az ember nem nézett volna ki belőle sok szívjóságot, főleg, mikor nekidühödött, mert olyankor a fél kocsmát kipakolta. De amúgy – két nekidühödés között – kifejezetten szelíd volt, mondhatni, jólelkű.

Az Ancsa kisboltjába ment jó korán reggel a Pap Józsi, hogy beszerezzen némi sört, kenyeret, csalinak való kukoricát, májkrémkonzervet – mindig marhamájast, mert „annak bikacosabb az íze” –, utána készült kimenni a Nagyakadóra, ahol süllőt remélt fogni, meg talán angolnát (amit minden horgász szidott, de enni szerették). A bolthoz a Kiserdőn át lehetett menni, már ha az ember nem követte a kibetonozott utak szigorú menetrendjét, hanem a céltudatos, ám nem annyira kézenfekvő ösvényeket preferálta – a Pap Józsi inkább olyan ösvényjáró volt, bozótok barátja, vidám kódorgó. Visszafelé menet egy bokor alatt találta a csókafiókát, „ott zörgött meg nyikorgott, azt hittem, kismacska”, és rögtön arra gondolt, hogy nem hagyhatja ott, mert hát „mi lesz egy ilyen rusnya kismadárral”, repülni sem tud még, talán enni se magától. És rögtön én jutottam az eszébe, hogy majd én kezdek a problémával valamit.

Kilencéves voltam, és a Ponty utca meg a Horgásztanya környékén közismert állatbolond. Mikor nem a haverokkal kódorogtam a végtelen, sárga nyárban, a nádast jártam befőttesüvegekkel, füzetbe írtam a szigszalaggal gondosan megjelölt éticsigák napi útvonalait (az éticsigák meglepően mozgékony állatok, néha órákba telt, míg megtaláltam az összes megfigyelt példányt), bogarakat fényképeztem remek Skolnyik fényképezőgépemmel (a fotók mind értelmezhetetlenek lettek, mert a Skolnyik fényképezőgép egyszerűen nem arra volt kitalálva, hogy bogarakat fényképezzenek vele), az Irma néni (a horgásztanya gondnoka és lelke) által istápolt bohém macskakolónia tagságával haverkodtam, vagy jókora moszatokat bányásztam elő a csónakkikötőből, hogy mindenféle izgő-mozgó életet keressek bennük, az ékszerszerű üvegangolnáktól a riasztó víziskorpiókig. Szóval éppen olyan furcsa kisgyerek voltam, akire a Pap Józsi szerint egy efféle elárvult madárgyereket bízni lehetett.

Tényleg rusnya kismadár volt. Elesett, rémült, csapzott. Június volt, akkor még nem tudtam, hogy megvan az egész nyári programom.

Fogtunk egy nagy faládát, az oldalára szúnyoghálóból szellőzőt eszkábáltunk. Abba került a madár – csóka, ahogy gyorsan meghatároztam, bár akkor még ehhez könyv kellett –, és én elkezdtem kísérletezni azzal, hogy mit eszik, mit iszik, mit szeret. Az ivás volt az egyszerűbb: voltam már annyira önképzett természetbúvár, hogy tisztában legyek vele: a madarak alapvetően vizet isznak, sem tej, sem kakaó nem kell nekik, hogy nagyanyám csodálatos illatú, utcaszerte híres barackpálinkájáról ne is beszéljünk. Csicsó – nem erőltettem meg magam a névadással – szemcseppentőből itta a vizet, eléggé lelkesen. Az evés már nem volt ennyire egyszerű. Szerencsére a csókák ebből a szempontból határozottan praktikus lények – ahogy kiderült, lényegében mindent megesznek. (Valamikor megnéztem a Wikipédián, hogy mit írnak a csókákról, és jót röhögtem: „opportunista mindenevők”, azt írják róluk. Ez simán lehetne afféle politikai kategória is, de a csókák – bár közösségi állatok – meglehetősen anarchisztikusak: csapataikban van ugyan valamiféle rangsor, ennek azonban hangosan civakodva rendszeresen fittyet hánynak.)

Hosszas próbálkozások után kiderült, hogy Csicsónak alapvetően két kedvenc étele van: a kertünkben lévő szomorúszeder fán növő feketeszeder (ebből volt jócskán, hetekig úgy nézett ki a veranda, mint valami durva horrorfilm forgatási helyszíne, csupa vörös folt, vérszínű cafatok), illetve a háromszögű kockasajt (szerintem ez olyan szép, hogy „háromszögű kockasajt”, valamiféle szabadságot ad a kétszerkettő szigorú józanságával szemben, ahol a kocka nem lehet háromszögű), abból is a sonkás.

Teltek a hetek, izmosodott a nyár, amit részint a vízben töltöttem, részint Csicsót tanítottam repülni. Ez alapvetően furcsa volt, lévén én nem tudtam repülni, de határozott elképzeléseim voltak a repülés hogyanjáról és mikéntjéről (ha valaki olvasta Miéville-től a Perdido pályaudvart, talán érti, mire gondolok). Csicsónak semmiféle elméleti tudása nem volt a repülésről (legfeljebb genetikai), viszont voltak szárnyai. Ebből a kettőből kellett valamit összehoznunk. És sikerült. Ha valaki benézett a kertbe, elborzadva láthatta, hogy egy lelkes, bár kissé zaklatott kisfiú egy lelkes, bár kissé zaklatott madarat dobál. Aztán pár nap múlva, hogy ugyanez a kisfiú (egyre fáradtabban) egy partvissal egy madarat emel a levegőbe, maga fölé tartja, mint Szabadságszobor a fáklyáját, aztán a partvist kirántja a madár alól, aki ijedten rikácsolva levitorlázik a fűbe. Egyre messzebb. Végül, egy napon felvitorlázik az almafára, és nem hajlandó […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2025/10/26/csokatanc-az-asztalon/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!