Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Móni képeit szerettem legjobban.
Nem tudom pontosan megmondani, miért. De igen. Azért, mert az övéi voltak, a fények miatt, és mert soha nem látszott rajtuk erőlködés. Úgy tűnt, mintha az élete magától lenne fotogén. Mintha nem is készülnének azok a képek, hanem minden úgy történik körülötte, hogy az már kép és ilyenformán tökéletes.
Móni tehetős, jó családból származott, a gimnáziumban ismerkedtünk meg, vonzotta magához az embereket veleszületett, természetes magabiztosságával. Próbáltam hozzá csapódni. Az első naptól kezdve mellette ültem órákon, nevettem ott, ahol ő, és igyekeztem nem túl sokat beszélni, kiváló hallgatóságot formált belőlem, amire pedig én születtem. Mindig görcsös, szorongó voltam. Izgultam, hogy jól reagáljak, és ne legyek kellemetlen. Azt hiszem, már ott és akkor eldőlt minden.
A tanárképzőre jelentkeztem, mert Móni is, de ott már alig tölthettem érdemi időt a társaságában. Sosem mertem tanítani. A szereplés gondolata olyan szorongást keltett bennem, hogy végül soha nem lett belőlem magyar–angol szakos tanár. Ehelyett begubóztam a diplomaosztó után, és folytattam a középiskola végén abbahagyott hobbikat, varrtam, kötöttem, horgoltam.
Megint szürke, térd alá érő szoknyát hordtam, időtlen, saját készítésű felsőkkel.
Anyám varrónő volt, mióta az eszemet tudtam, apró termetű, korán megőszült, a munkában és mások szolgálatában meghajlott hátú. Folyton sóhajtozott, ha szünetet tartott az örökös munkában, ha felállt egy pohár vízért, vagy kikísért a lakásból egy megrendelőt, egyszer úgy tűnt, szomorúságból tesz, másszor mintha kissé megkönnyebbült volna. Az érettségi után még elkísért a felvételire, aztán kórházba került, és többé nem jött haza.
Otthon maradtam a lakásunkban, a külvárosban, egy lakótelepen, szemben a gimnáziummal. Az osztálytalálkozókra mindig elmentem. Csendben ültem, akkor beszéltem, ha megszólítottak. Így találkozhattam újra Mónival is. Ő sem tanított, talán egy-két évig, majd külföldre ment férjhez, és a családjával a tengerpartra költöztek. Három aranyszőke gyermeke született.
Irigyeltem őt, nem gonoszságból. Általa értettem meg, hogy a világ nyertesekre és vesztesekre van osztva. Én vesztes voltam, Móni nyertes. Ezt megváltoztathatatlannak éreztem.
Harmincéves korom után letöltöttem a Tindert, így találkoztam Lázárral. Nem volt különösebben jóképű, de hatalmas nyugalom áradt belőle. Nem sürgetett. Nem kérdezett túl sokat. Minden könnyűnek tűnt vele, ami olykor gyanút ébresztett bennem. Az események felpörögtek. Nem nagy gesztusokkal, inkább természetesen. Egy hétvége együtt. Egy közös bevásárlás. Egy ottfelejtett fogkefe.
A gondolat, van valakim, aki számol velem, egyszerre nyugtatott és ijesztett meg.
Amikor megkérte a kezem, napokig gondolkodtam. Végül nemet mondtam. Akkor magához ölelt, és mert ismerte a dilemmámat a nyertesekről és a vesztesekről, azt súgta: itt az idő, hogy átlépj velem a nyertesek táborába. Képtelen voltam igent mondani, ettől megkönnyebbültem, és azonnal fülig vörösödve elszégyelltem magam.
Móni mellett Lázár is folyton mosolygott a fotókon, a nagyvilág csodálatos, ezerszínű díszletei között. Később láttam, hogy megnősült. A képeken sushi, neonfény, idegen utcákon jártában egy másik ember nézett vissza rám, akit nem ismertem. Mindig is Japán volt az álma.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2026/01/03/jasso-judit-csendes-forradalom-tars-magany-vesztes-nyertes/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!