2020. november 27., péntekMa Virgil napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 361,00 Ft | USD: 302,00 Ft | CHF: 334,00 Ft
2020.11.27. Virgil Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 361,00 Ft | USD: 302,00 Ft | CHF: 334,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Bojár Iván András: Munkácsy nem volt valami hatalmas festő. Bezzeg Maurer Dóra!

Hirdetés

Bojár Iván András: Munkácsy nem volt valami hatalmas festő. Bezzeg Maurer Dóra!

Nem öngyilkosság a pandémia kellős közepén galériát nyitni?

Még nem tudni, hogy az-e. Volt már egyszer galériám az octogonos időszakomban, ami pont 2009-ben, a világválság hatására dőlt be. A Lehman Brothers 2008. szeptemberi bukása után egyik napról a másikra senki nem nyitotta ránk többé a galéria ajtaját. Úgyhogy bennem ez az élmény nem váltott ki félelmet. Sőt. Most mi fogunk győzni a válságos időszak felett. Budapest belvárosában lakva szomorúan látom, ahogy az üzletek egymás után lehúzzák a rolót, a törökbálinti központban pedig, ahol egyszerre több tematikus üzlet van koncentráltan jelen, ezzel a kortárs művekkel foglalkozó galériával rá lehet kapcsolódni a lehetőségekre.

El tudja képzelni, hogy valaki azért megy ki Törökbálintra, hogy megtekintsen egy kiállítást, vagy képet vásároljon?

Persze, hiszen Szentendrére is kimegyünk képeket nézegetni, a Dunaújvárosi Galériát vagy a Paksi Képtárat is megnézi az, aki meg akarja. De nyilván ez egy építkező munka, aminek az eredményeképpen tud kialakulni a látogatói kör. A törökbálinti MaxCityben van élet, vannak komoly látogatottsági adatok, ha nem lennének, én se jönnék ide. És egyáltalán nincs messze, az IKEÁ-tól két perc. Persze nyilván ez egy másfajta megjelenési mód, nem az a fesztelen, bemegyek-kijövök típusú kiállítótér, mint a belvárosban, ugyanakkor koncentráltabb és nagyszabásúbb megmutatkozási lehetőség. De ott van például a Gica, a Godot Kortárs Művészeti Intézet Óbudán, az sem egy belvárosi történet, mégis jól működik.

Hirdetés

Hivatalos kurzusok

A galéria első kiállítása a Titkos kert címet viseli. Reagálnak-e ezek a művek a ma történéseire, egyáltalán, a hazai kortárs képzőművészet reagál-e ezekre?

A magyar képzőművészetben nem annak a hagyománya alakult ki, hogy a közéleti aktualitásokra reflektáljunk, inkább a különböző belső univerzumok, az individuális felfogás kap és kapott mindig is hangsúlyt. Az amerikai Jasper Johns például az amerikai zászlót festette kritikai éllel vászonra hatvanöt éve. Akkor botránykő volt, mára klasszikus lett. Vagy ott van Andres Serrano kubai származású katolikus hátterű művész, akinek blaszfémikus Jézus-fényképe oltári botrány volt annak idején, kongresszusi felszólalások lavináját indította el. Amerikában média és művészet, politika és művészet viszonya sokkal direktebb.

De nálunk is van elvétve példa: Szöllősi Géza, akivel sokat dolgoztam az előző galériámban, a magyar történelem érzékeny idegvégződéseire, a diktatúrákra, elnyomó rendszerekre reflektált, Horthyra és a két világháború közti önellentmondásos, álszent világra.

Miért lehet ez így? Hogy a magyar képzőművészet nem reagál ilyen élénken?

Nálunk annyi hivatalos kurzus volt, ami egyáltalán nem tett jót a művészetnek. Sokan eltávolodtak attól, hogy az itt és mostra reflektáljanak. 

Időről időre voltak a hatalom oldaláról forszírozott elvárások, de amikor a művészek ennek alámentek, rendszerint sematikus, unalmas, semmitmondó dolgok születtek.

Így alakult ki, hogy a művészek mentsvára önmaguk lett.

TRAL9484

Fotó: Trenka Attila / Index

Kik állítanak ki a Titkos kertben? Milyen tendenciák mutatkoznak meg?

Vannak fantasztikus, beérett élő klasszikusok, mint például Bikácsi Daniela. Vagy az egykori fiatalok a régi galériámból, akik mára középnemzedékké nemesedtek, például Verebics Ági és Verebics Kati, de vannak olyanok is, akik most mutatkoznak be, és egészen friss hangon reagálnak, kapcsolódnak a jelenlegi nemzetközi tendenciákba.

Ilyen Kárándi Mónika vagy Horváth Orsi, aki a rendszerváltás utáni neves lipcsei iskola által érintett, hiszen évekig ott élt és festett. De alapvetően, ahogy a cím is sugallja, ezek a képek nem a létezés legdurvább borzalmaira reagálnak, inkább szép tárgyakat, gondolatokat, érzéseket közvetítenek, amikkel jó körülvenni magunkat. Márpedig ha valaki képet vesz, többnyire együtt akar élni vele. Ezekkel a tárgyakkal együtt lehet élni. Itt jön be a galerista szerepe, ő tudja, mi az, ami később is érték lesz, mert mondjuk az illető a 21. század Rippl-Rónaija vagy Vaszaryja.

Olyanokat bevesz a galériába, akik nem tartoznak az ízlésvilágába?

Nem. Olyat tudok csak kiállítani, akihez van közöm, akihez kapcsolódni tudok, akiben hiszek. A vevők szemében nagyon fontos a galerista személye, mert ki kell szűrni a komoly alkotókat. Több ezer művész van, és ha valaki azt akarja, hogy ötven év múlva is értékes legyen az, amit ma vesz, mert meghatározó, mert igaz, mert valami egyénit képvisel, akkor ehhez kell a szakember szeme. Most én leszek ez a szakember.

Elfogytak a 19-20. századi klasszikusok

Ki vesz ma képet? Az átlag magyar értelmiségi megengedheti ezt magának?

Meg kell hogy engedje. Ez befektetés, nem avuló érték, és ötven év múlva is az lesz. Egy egyetemi tanár, aki színházba, moziba, hangversenyre jár, kortárs irodalmat olvas, kell hogy tudjon képet venni. Ha majd azt látom, hogy valaki iszonyatosan beleszeret egy képbe, de nem tudja kifizetni, akkor kitalálok valami olyan konstrukciót, hogy elvihesse. És nemcsak egyetemi tanárok, de vállalkozók, üzletemberek is, ahogy a polgárság virágkoraiban ez mindig jellemző volt.

A képeknek az a sorsuk, az a dolguk, hogy a műteremből valaki otthonába kerüljenek, ahol megbecsülik, szeretik őket.

A képpel való együttélés erős oda-vissza kapcsolat, aktív viszony. Különben csak dekoráció, ami engem galeristaként nem igazán érdekel. A magyar kortárs képzőművészet felfutóban van, sőt, még jobban fel fog futni a közeljövőben. Azt mondják, a 19–20. századi klasszikusok javát felvásárolták, ezek a művek most 60-70 évre ott maradnak a tulajdonosaiknál, mire újra aukciókra kerülnek. De ha ez nem is igaz így, a kortárs hazai művészet fokról fokra elfoglalja az őt megillető rangot és helyet.

TRAL9352

Fotó: Trenka Attila / Index

A Ludwig Múzeumnak van egy kiállítása, a világhírű magyar fizikus, Barabási Albert-László és csapata, a BarabásiLab képzőművészek és intézmények kapcsolati hálóját felrajzoló tárlata. Művészettörténészként mit gondol erről?

Abból a szempontból biztos jó ez a kiállítás, hogy geometriai rendszerben láttatja a tematikus összefüggéseket és megerősíti a művészekben, hogy fontos a művészet kultúrszociológiai beágyazottsága, így a galériás rendszer is. Amit a művész magányában megalkot, az a galériás rendszeren keresztül jut el a közönségig. És nagyon nem mindegy, hogy egy művész hol állít ki.

Ugyanakkor egészen komoly alkotók nem szerepelnek a kiállítás névsorában. Fontos kísérlet tehát, de nem tekinthető „a helyzetképnek”. Inkább egy erős állítás. Figyelemre méltó, de nyilván nem mindent átfogó. Egy veszélye viszont van. Abban a pillanatban, amikor egy művész elkezd az itt megjelenő szempontok és tapasztalatok alapján gondolkodni, spekulálni, elkezdődhet a művészet prostituálódása. A művész alkosson, az összes többi a környezetének a feladata.

A műalkotás: részvény

Magyarországon lehet-e a divatot pusholni? Lehet-e külső, piaci vagy manipulatív eszközökkel egy művész, egy műalkotás árát befolyásolni?

Andy Warhol volt az első, aki felismerte, hogy a műalkotás […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/2020/11/09/bojar_ivan_andras_munkacsy_nem_volt_valami_hatalmas_festo_bezzeg_maurer_dora/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Tíz évig keresték a legjobb magyar termelőket: összeállt a lista

Tíz évig keresték a legjobb magyar termelőket: összeállt a lista

Ez a kis kötet nemcsak alapanyagokról, sajtokról, kendermagos tyúkokról, akácmézről, szarvasgombáról szól, hanem emberekről is. …