Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A falakon monumentális vásznak, a szoba közepén egy régi Panasonic televízió, amely diavetítőként halkan zümmög. Lázár Kristóf képzőművész műtermébe lépve egy olyan világ fogad, ahol a klasszikus festészeti hagyomány és a kísérleti média találkozik. A beszélgetés nemcsak a kész művekről szól, hanem egy ösztönösebb alkotói folyamatról is, amelyben a fény, a sötétség és a „nem tudás” szabadsága kap főszerepet.
13
Az asztalon és a falakon futó projektek nyomai látszanak. Az egyik legizgalmasabb munka egy régi-új eszköz, a diavetítő köré épül. „Ez a technika, amit most újra elővettem egy projektív észlelési folyamatot játszik le” – mondta Lázár Kristóf az Indexnek, amikor meglátogattuk a műtermében. A folyamatban régi képek és aktuális kísérletek mosódnak össze, hogy végül videóinstallációvá álljanak össze. A projekt február végén a Kőbánya Underground eseményen válik láthatóvá, a kőbányai pincerendszer nyers, misztikus tereiben. Itt a sötétség nem háttér, hanem az alkotás része: a fények és vetített rétegek különleges atmoszférát hoznak létre.
Ezzel párhuzamosan Lázár Kristóf a Yes Ai Can fesztiválra készül, ahol a videó mellett három festménye is szerepel: a Marry Mr. Clean, a Kill Mr. Yuk és a Fuck Mr. Ouch. A címek dinamizmusa és a sötét, rétegzett képi világ határozza meg aktuális korszakának alaphangját.
Saját testét használta
Életművében fontos szerepet játszott az az időszak, amikor az ecsetet 3D-modellező és látványtervező szoftverekre cserélte. 2020-ban, a festő szakon szerzett diploma után eltolódtak a hangsúlyok. „Időszakos, hogy éppen hol van a fókusz. Diploma után volt egy hosszabb szakasz, amikor kizárólag digitális eszköztárral dolgoztam. Beszkenneltem a saját testemet, és különböző szerepekbe helyeztem.”
13
A Covid-időszak bezártsága és a videojátékok világa erősen hatott erre a korszakra. Az önarckép nála nem hiúság, hanem eszköz volt: saját testét használta modellként, hogy a virtuális térben feszegesse az „én” határait. Inspirációt jelentettek a közösségi média filterei és a videojáték-avatárok is. Ezekben a terekben egyfajta „gnosztikus ígéret” vonzotta:
az illúzió, hogy az ember leválhat a hús-vér testről, és információalapú entitássá válhat.
Innen vezetett az út a mesterséges intelligencia korai formáihoz. Ez a technológiai kitérő nem távolította el a festészettől, inkább segített kijelölni az alkotó helyét a gép mellett. A kérdés végig ugyanaz maradt:
hol húzódik a határ eszköz és művész között?
Ez a tapasztalat fordította vissza Lázár Kristófot a „bio-vetítések” és a manuális rétegződés felé, miközben megmaradt a digitális terekből hozott perifériás látásmód. A technológiához fűződő viszonya ambivalens: a gép egyszerre eszköz és fenyegetés. Ebben a feszültségben született meg a Doom-képek sorozata, amelyet a Terminátor filmek szorongató világa és a Doom videojáték ikonikus esztétikája inspirált.
A Doom egy profán környezetben jeleníti meg a hős-mítoszt, ami számomra rendkívül inspiráló volt. Ez a helyzet a rácsatlakozásról szól: ahogy én, a hús-vér ember belehelyezkedem az avatárba, rácsatlakozom a gépre, és egyfajta kiborggá válok.
Az AI által generált képek nem írták felül Lázár elképzeléseit: mindig egy meglévő, homályos belső képhez generáltatott vizuális foszlányokat, és csak az illeszkedő motívumokat emelte ki. A művészt sokkal inkább közvetítőnek látja, mint alkotónak.
Mintha lenne egy tér, amiben a képek lebegnek és esetlen lenne, hogy azt épp melyik művész valósítja meg.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!