Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Budapesten akkora embertömeg gyűlt össze a Godot-ban a február 28-i megnyitón, hogy egyes termekben egy tűt sem lehetett volna úgy leejteni, hogy valakinek a lábába ne álljon. Megvallom, fura gyerek vagyok, hiszen engem kimondottan zavar a tömeg, annak ellenére is, hogy meg sem tudom számolni, hány fesztiválon, koncerten voltam életemben. Ott a zene felülírja a tömeg nyomását, de sosem gondoltam volna, hogy erre egy festészeti kiállítás is képes. Pedig igen.
Ha Szüts és Vojnich nevével hirdetnek meg egy tárlatot, akkor van egy pozitív előítélet bennem: az alkotásokban nem fogok csalódni. Legyenek is bármilyenek a kiállítás körülményei,
a művek úgy visznek magukkal, hogy ha akarnék, sem tudnék ellenkezni.
Most is ez történt. Már a bejárat előtt állva idegi ellenállás futott végig rajtam, ahogy a hatalmas tömeg zsivaja falakkal, ajtókkal, ízléssel és jóakarattal nem törődve szakadt ránk, viszont amint beharcoltuk magunkat az első térbe, mintha egyedül maradtam volna. Körülöttem senki és semmi más, csak a képek.
Játéknak nevezni bűn?
Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet alkotásai olyan dolgokra képesek, amikre csupán nagyon kevés művész munkái. Egyszerű helyzeteket, pillanatokat, tereket tudnak barátságossá, közelivé tenni, finoman fájó nosztalgiával leönteni, máskor gusztustalanul taszító, zsigeri ellenállást szító élménnyé formázni. Szocialista bunkerből bolyhos falú szobát, kopott autóútból végtelenbe nyújtózkodó sztrádát teremtenek.
Az első termekben sziluettek, érzések és felismerések uralkodnak. Vékony mezsgyén járnak a képek, ahol még felismerhető, miről mintázták őket, de ha egy picivel többet vonnak el belőlük, már csak az alkotók tudnák, mi is van a vásznon. Ha kevesebbet vonnak el, csupán tompult reprezentációk.
Ha a felismerhető és a felismerhetetlen közt létezik aranymetszés, akkor azt itt érti meg az ember.
Ahogy teremről teremre haladunk, egyre kategorikusabbak az alkotások. Már másfajta megvalósításokon van a hangsúly. Az anyag értelmezését fordítják ki, vagy a teret játsszák el. Pedig amit csinálnak, az nem játék, legfeljebb annyira, amikor Bach vagy Chopin „játszott” hangszerén. Különböző stílusirányok jelennek meg, de mindet kérlelhetetlenül forgatják saját felfogásukba.
Valahogy ez az, ami megfoghatóságot ad a mai, folyton változó környezetben annak, amire azt mondják, hogy művészet, alkotás. Szól a festőről, a képet figyelő közönségről, a világ változásairól, de nem feltétlen közlési akarattal, inkább intuícióval egy olyan szűrőn át, ami nélkül csak halmaz lenne, befogadhatatlan formák. Ez a szűrő a művész, ezért szereti és igényli az ember a művészetet, mert a világot valaki megszűri neki egy olyan formára, amelynek révén nézőként, hallgatóként, elszenvedőként is több lesz, ez pedig a mostani kiállításra halmozottan igaz.
16
Összművészet
Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet a metafizikus festői hagyomány képviselője. A Godot Galériában bemutatott tárlat a 60-as, 70-es évek óta aktív festő házaspár életművének második felvonására fókuszál, az alkotások a 90-es évektől indulnak. Bár kettejük művészi megközelítése eltér, több közös pont is akad, aminek hála tökéletes szinkronban lehet festményeiket együtt kiállítani. Hittek a művészetek egymásra gyakorolt, pozitív kölcsönhatásában, így gyakran dolgoztak együtt írókkal, költőkkel, zenészekkel.
Az élménybővítő megközelítés a mostani megnyitót is átjárta, ugyanis összművészeti eseménnyé vált az est.
A legnagyobb […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!