Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Egyszer volt a Loire-völgyben kutyavásár. Vagyis, izé, könyvvásár. És nem is egyszer volt, rendezik azt évente, bor- és könyvszalon néven, de csak egyszer hívtak meg engem. Még boldog alkoholista voltam (azóta boldog szárazalkoholista), mentem dupla örömmel.
Párizsban belvárosi szállodai szobát foglaltak nekem, olyan apró volt, hogy ha álmomban megfordulok, már a szomszéd rekeszizmába könyöklök a falon keresztül. Amúgy irtó elegáns és takaros. Aranyozás és bordó plüss rogyásig.
A Loire-vidéki borosgazdák mélyen a zsebbe nyúltak. Volt mit előhalászni. A különvonaton falatkákat szolgáltak fel és pezsgővel kínálgattak bennünket. A pályaudvarról ifjú borászok dobtak át minket kocsin Saumurbe. Egyikük a kanyargós úton lelkesen magyarázta, hogy a titok nem pusztán a dűlő talajában, az időjárásban, a szőlőfajtában, a hordó fájában rejlik, hanem a nemzedékről nemzedékre tovaáramló tudásban rejlik. Külön cuki volt, hogy átszellemült, talán vietnami arcberendezéséből senki nem nézte volna ki az ősi bortermesztő vénát.
Luxusparkok, antik termek, templomi felolvasások, gótikus kőcsipke, reneszánsz pompa és minden, ami szem-szájnak ingere. Királyportrék, bordás mennyezetek, stukkó tonnaszámra, lazac és homár, vaddisznó- és bivalyhús, borok tengere, dedikáló celebritások, politikusok és tévés arcok. Mellesleg igazi írók is, szimpatikusak és fennhéjázók, bohém pirossálasak és kockásinges agronómusnak álcázottak, szégyenlősen tanárbácsisak és alaindelonosan szívdöglesztőek. Pár külföldi is, például magyarok.
Fejtő Ferenc mellett üldögéltem a kis árva verseskötetemmel. József Attila egykori barátjának egyszerű közvetlensége megindító volt. Te jó ég, hova kerültem én!
Egy kavicsos sétány végén helyeztek el minket, és még így is rendszeresen odazarándokolt hozzá valaki, mondván, milyen lelkes hallgatója volt előadásainak, vagy éppen mennyire sorsformálónak bizonyult egyik vagy másik tanulmány mondata. Ilyesmiben nemigen volt részem, sóvárogva, ámulva figyeltem ezt a rangrejtett királyságot, amit „möszjő Fezsto” elegánsan testesített meg. Őt is ide, a félreeső fertályra tolták, nem a konfettit prüszkölő pillanatnyi sztárok közt díszelgett. Az én könyvembe jó, ha belelapozott valaki, jólnevelten udvarias arckifejezéssel, majd bóklászott tovább.
Kaptam később megindító, hosszú levelet egy francia házaspártól, akik valósággal végigelemezték rövid kötetemet, és hívogattak, látogassak el hozzájuk. Megilletődöttségemben legalább fél évig halogattam a választ. Végül megírtam köszönetemet, és tréfásan jeleztem, a meghívást gondolják át, öt gyermekem van… Csak nem ülnénk a nyakukra! Csoda, hogy ismeretlenül is átüt a nyelven valami mélyről feltörő, emberi szándék!
Felolvasások, kóstolók, színházi esték, nagyívű előadások, dalestek, koncertek sora után a könyvszalon végül döbbenetes borvacsorába torkollt. Az Elsüllyedt Katedrális névre hallgató irdatlan pezsgőspincében terítettek a többszáz résztvevőnek és vendégnek. A tulajdonos a középkori templomok mintájára gazdagon megfaragtatta szobrászokkal a brutális oszlopokat, melyet a pincetermek boltozatos mennyezetét tartották.
Hegyükre állított, kocka alakú gúlákban érlelődött ott a kismillió palack pezsgő, azt mondták, így, fejjel lefelé forrnak ki a legnemesebben a buborékos nedűk. Fejedelmi terítékek és ételek, gyertyatartók, pazar csillárok: egy luxusvendéglőt is elsüllyesztettek a katedrálissal együtt.
A tetejébe virágcsokrok helyett cserépbe ültetett fűszernövények, kakukkfű-szökőkutak, bazsalikom-bozótok, rozmaring-gejzírek illatoztak asztaldísz gyanánt. Egy helyi kertészet támogatása.
Mi lesz a cserepesekkel az esemény után? Ez a kérdés merült fel valakiben, és rögtön szóvá is tettük, nem egészen érdekmentesen. Naná, hogy elvihetjük, jött a felelet a szervezőktől, a szponzor biztos nem fogja visszakérni.
Rávetődtem az orrom előtt szobrozó, kacér és terebélyes bazsalikomra, melybe teljesen beleszerelmesedtem. Vittem a szállásomra, az autóba, a vonatba.
Nálam volt akkor is, mikor Párizsi szállodám földszintjén, a reptérre igyekezvén taxira vártam. Egyszer csak megtorpan előttem egy kifogástalan, hajszálcsíkos fekete nadrágkosztümbe öltözött, gyönyörű, vékony hölgy, keleties vágású éjbarna szemmel, hátközépig érő fekete hajjal. Egy szupermodell. Kedvesen érdeklődik, viheti-e a csomagjaimat. Rávágtam, kizárt dolog, inkább a halál. Ő volt a taxisofőr.
A repülőtér felé menet kiderült, anno még szüleivel szökött át Kambodzsából, iszonyú emlékek kísértik abból az időszakból. A tisztogatások során a katonák poénból levegőbe feldobált csecsemőkre lőttek célba, az önkívületben zokogó édesanyák szeme láttára. A határon átkalauzoló embercsempészek pedig beszedték a fejpénzt a gyerekek után, de mikor azok nem tudtak néma csendben lopódzni […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2026/01/01/lackfi-janos-az-elsullyedt-katedralis-parizs-loire-volgy/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!