Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A nézőtéri fények szinte végig égnek, ott vagyunk mi is a produkcióban, csak a legvégén, a darabbéli darab előadásakor lesz teljes sötét. Ráadásul Bruscon (Alföldi Róbert), a Nemzet Színésze ragaszkodik hozzá, hogy a végén még a vészfényt is lekapcsolják, nem érdekli a tűzoltók előírása, a helyi művelődésszervező (Ficzere Béla) oldja meg, intézze el. A színházcsináló első felvonása gyakorlatilag el is megy erre, hogy Bruscon a vészfényen pattog, mert ha nem így lesz, akkor meghal az előadása.
Meg természetesen minden más miatt is pattog, semmi nem jó, leginkább az nem, hogy neki, a Nemzet Művészének – aki a Nemzeti Színház igazgatója is volt – most itt kell játszania egy isten háta mögötti porfészekben, ahol csatornaszag van, sőt az egész turné gyakorlatilag egyik csatornaszagtól a másikig vezet. Poshadt a víz, és hát a kollégái, a kis társulat is csak azért van, hogy őt idegesítse, köhögnek, értetlenkednek, nem azt csinálják, amit mond.
Mindennek tetejében a kisvárosban aznap éppen véreshurkanap van – véreshurkanapon mennek egyáltalán az emberek színházba?
Elszabadul a pokol
A második felvonás a darabbéli előadás próbájával telik – és itt aztán elszabadul a pokol. Brusconnak három kollégája van, egy idősebb nő, Agatha (Buza Tímea) és két fiatal (László Lili és Németh Áron Valentin), akiknek a nevét sem tudja megjegyezni, a fiú valami Bence vagy Kristóf, ezért gúny- és/vagy beceneveken szólítja őket.
Nem fogjátok megúszni, hogy megrendezzelek titeket
– mondja nekik, és ezt vehetik fenyegetésnek, mert hát tényleg nem ússzák meg.
Nem ússzák meg a fiatalok, hogy az idősebb férfi leteremtse, megalázza, kioktassa őket, mert – szerinte – nem azt csinálják, amit mond nekik, de leginkább úgy tűnik, hogy nem is lehet neki megfelelni semmivel. A fiatalok pedig talán már nem is akarnak megfelelni,
mást gondolnak az életről, a színházról, az idősebb kollégákról, az elolvasandó filozófiai művekről, a szükséges szenvedés mértékéről.
Pelsőczy Réka pedig mindent, de mindent eljátszat a színészekkel: akkor most tényleg mondjunk ki mindent, legyünk őszinték. Mert itt van ez az idősebb színész, aki úgy véli, a cél szent, ezért minden eszköz megengedett, aki a dühkitörés után az ölébe ülteti a fiatal színésznőt, és a mellére hatja a fejét. És itt vannak a fiatalok, akik inkább technózenére táncolnak, mintsem hogy alávessék magukat a rendezői instrukciónak, amiről egyébként még laikusként is érezzük, hogy a szakmai tudás csúcsát jelenti.
13
A nők és a színház pokla
Két világ találkozásánál vagyunk, és az előadás, a rendezés nem tesz igazságot. Nem mondja meg, melyik a jó, csupán bemutatja, hogy az a korábbi színházi iskola, amikor a színész mindenben alárendelte magát a rendezőnek, elmúlt. Itt a fiatalok simán kimondják, hogy azt gondolják a Nemzet Színészéről, hogy egy fasz – és az is, hiszen példának okáért egy kicsit sem píszí kirohanást rendez a színésznők és úgy általában a nők ellen. A színésznők nem tudnak leereszkedni a színház poklába, egyébként is csak azért vannak, hogy akadályozzák valami nagyszerű létrejöttét.
Nem akarok nőt látni a színpadon!
– zavarja le egy ponton azt a nőt is, aki egyébként letérdel, és leveszi róla a cipőt.
Valahol lehet, hogy tisztelik a kollégái ezt a figurát, de inkább félnek tőle, a háta mögött meg kinevetik. Bruscon egójának pedig kellene a dicséret, ha már maguktól nem mondják, hogy ő a Nemezt Színésze, hát majd kikényszeríti. És nem tudja feldolgozni, miért kell neki egy istenverte vidéki művelődési házban játszani 230 ember előtt, már ha eljönnek, ugye, a véreshurkanapon. A végső, nagy jelenetben minden kiderül, ahol egy világ süllyed el, a régi színházat fémjelző nagy nevek (Gothár, Zsámbéki, Babarczy, Ascher…) világa.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!