Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Hajnali öt-harminckettőnél járt az idő, amikor Holencsuk képzelt ezredes, a minden dolgok számontartója kilépett a vagonjából, és megállt a csendben. Ezúttal a levegőben álló hideget próbálta megszámlálni. A vasúti kocsi, amelyben évtizedek óta élt – vagy inkább lakott –, továbbra sem volt rákötve semmire, ahogy oly sok ideje nem: sem kerekeivel sínre, sem küldönccel szolgálatra, sem rádióval parancsra. A hegytetőre régen daruval tették fel a vagont, valamiféle ideiglenes szolgálati helynek, amelyből aztán végleges magány lett. Holencsuk maradt és maradt és maradt, mert nem jött senki, aki leváltotta volna, és mert ő maga sem kérdezte meg senkitől – hiszen se rádió, se küldönc – hogy jár-e még neki a rang, jogosan jön-e a fizetés, vagy személye csak valamilyen ott ragadt tévedés egy rég elfelejtett napiparancsban. Amikor beszélgetett, és ezt általában önmagával folytatta, néha még mindig századosnak szólította magát, később már őrnagynak, de legutóbb már legtöbbször ezredesnek, mert az hangzott a legmeggyőzőbben ebben az istenverte elhagyatottságban.
Öt-harminchétkor felfigyelt valami különösre. Tompa, ritmusos hangok egymásutánja kúszott fel a vagonhoz az oszladozó ködben. Fát aprító emberek kimért fejszecsapásainak hangja, ahogy a téli napokon ez már-már megszokott a Karamazánon: ki-ki annyit vág, amennyit elbír az éj sötétje, a terepjárót vagy a szekeret megcsicsonkáztató hó – meg a lelkiismeret.
Holencsuk elindult a völgybe. Először csak két férfit látott meg, de hamarosan kiderült, hogy többen vannak: négyen vagy öten.
Vastag pulóvert viseltek, s bár csupasz kézzel markolták a fejszét, mégis olyan lendülettel vágták a fát, mintha valaki a hátuk mögött épp a revolverét takarította volna. Fekete terepjáró állt mögöttük, platója félig tele fával – és félig reménnyel. Holencsuk tovább ereszkedett az ösvényen. Amikor elég közel ért a társasághoz, a férfiak abbahagyták a munkát. Nem rá néztek, csak úgy fölé. Pont úgy, ahogy azok néznek, akik nem hisznek a rangokban, és nem kötnek tűzszünetet a téli hideggel. Az egyik fiú megfordította a baltáját, s a tompa végét a földre téve a nyelére támaszkodott.
– Maga kicsoda? – kérdezte.
Nem a kíváncsiság, hanem a rendtevő erősebbik hangján.
– Holencsuk ezredes vagyok.
Erre mindannyian ránéztek. Pulóverükből gőzölgött a frissen vágott fa szétspriccelt nedve.
– Itt nincsenek ezredesek – felelte a baltás fiú, és letörölte a kezéről a forgácsot. – Tudja, mi van itt? Nagy hideg és kevés fa.
Az öreg terepjáró platóján megmozdult valaki. Fiatal nő, vastag kendővel a fején, a helyiek karácsony előtti csontfáradtságával az arcán.
– Hagyják. Ő nem visz el semmit. Nem is hoz, de legalább nem visz.
Holencsuk nem válaszolt. Megigazította a sapkáját, és hátralépett egyet, hogy lássa a fák törzsén a vágások szögét. Mozdulata szolgálati gesztusnak tűnt, semmint vizsgálódásnak – és ezzel minden eldőlt. A férfiak visszafordultak a munkához.
A tompa csapások hangja újra kúszni kezdett felfelé a hegyoldalakon.
Késő délelőtt, amikor a fatolvajok zaja már egészen beleolvadt a szél süvítésébe, Holencsuk úgy döntött, megnézi a Nyestek-völgye felől jövő finom, alig észrevehető füstöt. Nem volt vastag, inkább csak utalás egy kisebbfajta tűzre – mint amikor valaki begyújt egy barakkban a kályhába, de előtte a kéményből nem takarította ki a pókhálókat meg a denevéreket.
A szénégetők régi helyén először csak a gödröt látta meg. Az elmúlt harminc év alatt beomlott, benőtte a páfrány és az elhagyatottság. A földből kiálló égett gyökerek úgy meredeztek, mint valami fröccsöntött műanyag játék olvadásnak indult alkatrészei. A boksa helyét már nem lehetett teljesen kivenni, de a föld égett illata még mindig ott keringett. Tompábban, mélyebben, mint amikor még ott dolgoztak a szénégetők – a jó öreg Kopf, Veka meg Patrubán –, de mégis érezhetően.
A gödör szélén egy tárgy hevert. Nem ismerte fel. Belerúgott, ettől a dolog oldalra fordult: ócska, fél pár fatalpú bakancs, amit valami állat elkezdett rágni. A bakancs mellett pedig horpadt, fekete kartondoboz. Holencsuk felvette. A doboz oldalán írást látott:
„ȚIGARETE FĂRĂ FILTRU.”
Mezítlábas cigaretta. Régi doboz, törékeny, mégis épen maradt.
Holencsuk hosszasan nézte.
Igazából nem a doboz a különös, döbbent rá, hanem az, hogy valaki az elmúlt napokban megmozdította. A dobozt a dér még nem áztatta el. Tehát valaki járt itt nemrég.
A gödör mellett állva Holencsuk arra lett figyelmes, hogy a föld alól halk pattanások hallatszanak. Nem parázs, nem tűzmaradék – inkább olyasmi, mint amikor a vargányák meg az őzlábak lassan kiengedik magukból azt, amit valaha magukba szívtak. A gomba évszázadok alatt felhalmozza a hőt, és a legváratlanabb pillanatokban lélegzi vissza a világra. Holencsuk óvatosan hátrébb lépett, de a pattogás nem halkult.
Olyan ez, gondolta, mintha a föld emlékezne valakikre, akiknek már rég nem kellene ott lenniük.
Lépések zaját hallotta a fák közül. Magabiztos ember lépéseit, aki tudja, mit keres ott. Magas, szürke kabátos alak közeledett. Nem fiatal. Nem is öreg. Az a típus, akiről nem lehet eldönteni, hogy legutóbb harminc éve járt ott vagy éppen tegnapelőtt délután. Zsebre tett kézzel állt meg, Holencsukra nézett, és csak ennyit mondott:
– Maga valamit elmozdított, százados.
Holencsuk megigazította a sapkáját.
– Ezredes – mondta.
Az idegen bólintott.
– Elnézést. Maga mindig az, amire szükség van. Vajda vagyok.
Holencsuk egy szempillantásig nem tudta eldönteni, hogy most tisztelegnie kellene, vagy inkább a másik feladata lenne a tiszteletadás. Eszébe jutott régi találkozása egy bizonyos Vajda nevű emberrel. Aki mindennap más néven mutatkozott be. Utolsó találkozásukkor Bucur néven. Sapkáját megigazította, aztán lassan leengedte a kezét, mert az idegen arca mindvégig teljesen változatlan maradt. Az a fajta arc volt, amelyen az évek nem hagynak ráncokat, csak a végtelen türelem jegyeit mutatják. Vajda a boksa melletti gödör szélére ült, mintha régi helyére tért volna vissza, és ujjbeggyel megérintette a földet. A talaj alig hallhatóan roppant egyet, mint amikor valaki egy múltbeli történet eltitkolt szálára tapos.
– Még mindig füstöl – mondta Vajda halkan.
– Boksájuk volt itt – felelte Holencsuk, és ő maga is meglepődött, milyen bizonytalanul ejtette ki a múlt időt.
– Volt – ismételte Vajda, és közben egy apró, elszenesedett vargányadarabot vett ki a földből. – Ezek a lények emlékeznek. Ha egyszer átjárta őket a tűz, soha többé nem felejtenek.
Holencsuk nem szólt. Vajda felállt, leporolta a kabátját.
– Maga valamit elmozdított, ezredes – mondta ismét, most már nyomatékkal és a pillanatnak megfelelő megszólítással. – Nem a cigisdobozt. Hanem a helyet. A rendet.
Holencsuk a bakancsa orrára nézett.
– Csak körülnéztem – mondta.
– Pontosan ez az – felelte Vajda. – Maga mindig körülnéz, […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!