Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Porból lettünk s porrá leszünk, így már csak két kérdés maradt:
- Mi történik a kettő között, és
- pontosan mi az a por?
Utóbbi kérdés azért is fontos, mert a por eredetét, kilétét és mibenlétét kutatja (persze nem a házi porról beszélünk) Philip Pullman Az arany iránytű című könyvsorozatában, amelyből egy halvány 2007-es filmadaptációt követően az HBO egy egészen értékelhető háromévados sorozatot készített, ami most a végéhez ért.
Kétes érzéseim vannak a sorozatként Az úr sötét anyagai címet viselő szériával kapcsolatban. Mintha lennének olyan történetek, amelyek kizárólag olvasva érik el a kívánt hatást, és hiába lehet kevés rosszat mondani erre a három évadra is, valahogy a végeredmény mégsem tudta azt a katartikus érzést kiváltani, mint a könyv.
Mindettől függetlenül már az elején leszögezném, hogy
ÉRDEMES ADNI EGY ESÉLYT A SOROZATNAK,
mert még így is eléri, hogy nézése közben szórakoztasson, kikapcsoljon, viszont a részek után elmerengjünk egyes kérdésein, felvetésein.
Philip Pullman története jócskán tele van filozofikus, vallási fejtegetésekkel, emberi és hétköznapi dilemmákat boncolgat, és bár young adult, azaz egy felnőtté válás sztorit kapunk, tehát egy ifjúsági regénysorozat feldolgozását látjuk, jóval komolyabb, felnőtteket érintő felvetéseket is nyújt, amiken sosem késő, illetve bizonyos életszakaszonként visszatérve is érdemes elgondolkodni.
Szabad a csók, szabad az akarat
A történetben fellelhető vallási párhuzam miatt fontos megemlíteni, hogy a könyv több egyház feketelistáján is szerepel, és bár a 2007-es — amúgy a kritikusok és a nézők körében is megbukott — filmadaptáció (Nicole Kidman, Daniel Craig, Eva Green, Dakota Blue Richards), amennyire csak lehetett, kihagyta az egyházat kritizáló elemeket, több felekezet még így is a film bojkottjára szólította fel a hívőket.
Pedig a történet lényege és eszenciája ez a szál, és bár tökéletesen érthető, hogy miért és mire hivatkozva titulálják ateistának Az arany iránytűt, ha jobban megvizsgáljuk, és nem állunk hozzá előítéletekkel, akkor egyértelműen látszik, hogy Philip Pullman
nem valláskritikát fogalmaz meg, csupán a szabad akarat mellett érvel.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy megkérdőjelezzünk minden alapvetést az életünkben, így azt a tanítást is, ami pont azt várja el, hogy gondolkodás nélkül, csupán a hitre támaszkodjunk.
Ez a kifejezetten bonyolult kérdéskör nagyon szépen rajzolódik ki a sorozatként Az úr sötét anyagai címet viselő feldolgozásban, cserébe akad olyan szerzői mondanivaló, amit nem tudtak átadni az alkotók, pontosabban a könyv ismerete nélkül nem biztos, hogy a látottak alapján arra asszociálunk, hogy
a test és a szellem egyenrangú.
Pullman egészen világosan építette fel azt a tézist, miszerint a test örömei nem zárják ki, hogy lelki és szellemi síkon is kiteljesedhessünk. Történetének lényege, hogy az emberiség akkor menekül meg, ha elérjük az újabb bűnbeesést, ha egy második Éva képes lesz „beleharapni az almába”. Állításaival szembemegy az egyház álláspontjával, akik egyrészt a bűnbeesést megelőző paradicsomi állapotot idillinek írták le, másrészt azzal is, hogy a testiség örömeit nem ünneplik és elfogadják, hanem véteknek, elítélendőnek minősítik.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
