„A Zámbó Jimmy-alakításod bátorít fel ennyire?” – Vidnyánszky Attila nyílt levelet írt Nagy Ervinnek

„Kedves Ervin!

A vasárnapi személyeskedő Facebook-bejegyzésedet olvasva kénytelen vagyok reagálni. Válaszolhatnék  de inkább a tartalmi kérdésekre összpontosítok. Egy jó ideje interjúkban utalgatsz rám, megszólítgatsz engem, de amikor Kárász Róbert podcastjában kifejeztem, hogy szívesen vitáznék a felvetéseidről nyilvánosan, te menekülsz a lehetőségtől. Nem most kezdted, hiszen hónapok óta valótlan, rágalomszerű megjegyzéseket teszel rám a nyilvánosságban, így már korábban megkértem a munkatársaimat, vegyék fel a kapcsolatot Rónai Egon szerkesztő úrral és a Partizán csapatával. Nem hívtalak ki vitára, mindössze felajánlottam, hogy a tisztázás szándékával leülök veled. Már hónapok óta gondolkozol a kifogáson, miért is ne megbeszélhetnénk élő műsorban a nézeteltéréseinket. Közel fél év izzadságos munkájával tegnapra kitaláltál egy teljesíthetetlen kifogást. Bátorság, felkészültség, egyenes gerinc. Legyen akkor így, ha nem vállalod a vitát szemtől szemben, röviden reagálnék a velem szemben megfogalmazott vádjaidra.

Azt kérdezed, hogy „miért nem sikerül egyetlen magyarországi rendezőt se meghívni rendezni a nagyszínpadra egy évtized alatt” a vezetésem óta a Nemzeti Színházban? Bozsik Yvette, Árkosi Árpád, Szomjas György, Sardar Tagorovsky vagy Vecsei H. Miklós is rendezett nálunk a nagyszínpadon. De több mint negyven magyar rendező előadását fogadtuk be és láttuk vendégül. A Nemzeti színpadain az elmúlt évtizedben egyébként 18 magyar rendező rendezett, köztük olyan alkotók, mint Zsótér Sándor vagy Szász János. Vagyis az állításod nem felel meg a valóságnak.

Szintén kérdezed, hogy „Hol volt ez a kegyes vezető, amikor az SZFE hallgatóival kellett volna diskurálni?” Kérdezd meg a több mint ötórás beszélgetésről Sodró Elizát vagy Tarnóczy Jakabot, hiszen ők is részt vettek azon az alkalmon, amit az egyetem több mint hatvan akkori hallgatójával és fiatal színészekkel folytattam Szabó László moderálásával a Nemzeti Színházban. És nem ez volt az egyetlen alkalom. Tehát megint nem mondasz igazat.

Ezen kívül pedig több mint egy évtizedig folyamatosan próbáltunk a legtöbb színházat tömörítő érdekképviselet, a Magyar Teátrumi Társaság nevében a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) korábbi vezetéseivel párbeszédet folytatni. Természetesen minden kísérletünket lesöpörték az asztalról. Ez nem interpretáció, hanem tények.  Tehát az „érveid” egyszerűen ellenőrizhető hazugságokra épülnek – de úgy látszik, te ettől még eljátszhatod a szakértőt.

„Hol volt az európai don Vidnyánszky, amikor a teljes magyar független színházat véreztetted ki, és egy komplett színházrendezői generációt száműztél külföldre?” – veted fel a szokásos toposzt, miközben nem teszel említést arról a közel tucatnyi egyeztetésről, amit a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) vezetőivel folytattam. Ezekről egyébként számtalan híradás is megjelent, bár akkoriban te még színész voltál, mit érdekelt a színház maga?

Persze ezeknek az egyeztetéseknek az eredménye valóban kiábrándító. Az egyetemi hallgatók között többen olyan gyűlölettel viseltettek irántam, hogy az érvek ilyen légkörben nem számítanak. Az alternatív társulatokkal kapcsolatban pedig hosszas egyeztetés után sem derült ki más, minthogy nincs víziójuk. Már azon kívül, hogy több pénzre volna szükségük.

Egyébként a magukat függetlennek tartók kivéreztetése annyira jól sikerült, hogy 2010 óta megkétszereződött a számuk. Ami másfél évtizede száz körül járt, mostanra eléri a kétszázat. Ez egészen abszurd szám, csak összehasonlításul: a nálunk kétszer nagyobb lakossággal, és jelentős színházi kultúrával rendelkező Romániában 15-20 független társulat van.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltását is gyakran kárhoztatod. Az egyik külföldre menekülő rendező, Schilling Árpád írta még annak idején az SZFE-ről: „Teljesen tisztán érkező fiatalemberek egy-két év alatt pszichológiai esetekké válnak, mert a tisztaság, a magukkal hozott tehetség besározódik, és a helyére zavaros valami kerül. A tanárok pedig nem teszik őket helyre. S ott van a bűnbarlang, a kollégium. Öngerjesztő őrület, amikor olyan pózokat kell felvenni, mint az ivás. Ha valaki rendet akarna vágni ebben az iskolában, akkor mindent nulláról kellene kezdenie, mert a bűn beleivódott a falakba.” A modellváltás ezt a világot számolta fel, nyilván komoly, évtizedes rutinok sérültek, és sajnálom, hogy a korábbi működésért felelős emberek a megfelelés-igazodás szemléletét évtizedeken keresztül örökítették át jelentős számú hallgatóra. Ők gyűlölködnek, amúgy minden évben rekordjelentkezés van.

Az SZFE a modellváltás óta kinyílt: csak tavaly 44 külföldi oktató, a nemzetközi színházi élet java tart nálunk mesterkurzust, köztük olyan alkotók, mint az olasz Alessandro Serra, a német Heiner Goebbels, az orosz Anatolij Vasziljev, a görög Theodórosz Terzopulosz vagy Ariane Mnouchkine társulatának két színésze, Duccio Bellugi-Vannuccini és Jancsó Judit is.

Felrovod nekem, hogy „miért is próbálod 12 éve irgalmatlan aknamunkával megosztani, és szétzilálni a szakmánkat, csak mert nem úgy bántak veled anno, ahogy elvártad volna…” A megosztottságról annyit, hogy a Hiller István-féle előadó-művészeti törvény esetében a legkisebb változtatásra, kompromisszumra sem voltak képesek az elődeid, mi (a Magyar Teátrumi Társaság) viszont most is egyeztetéseket folytatunk a Színházi Társasággal az egyetemi képzéssel kapcsolatban. Mindössze annyit kértünk akkor a törvény szövegezőitől, hogy a független társulatok állami finanszírozásának szabjanak törvényi felső határt az összköltés 10 százalékában. Amikor megkérdeztem Csizmadia Tibort, hogy a legalább 10 százalék megfogalmazás lehet-e majd a későbbiekben akár 70 vagy 90 százalék, cinikusan annyit válaszolt: majd az idő eldönti. A hatalmas kincsnek számító magyar kőszínházi rendszerrel szemben akartak egy bizonytalan státuszokra épülő színházfinanszírozási rendszert felépíteni. Örülök, hogy nem sikerült akkor, és csak remélni tudom, hogy te […]