A fotográfus dokumentaristaként dolgozik az északi sarkvidéken. A norvégiai Spitzbergákon található Ny-Alesund település kutatócsoportjának életét, mindennapjait örökíti meg. Fotói alapján jön rá az ember, hogy az Északi-sarkhoz közeledve nem a sarki fény az egyetlen látványos dolog, amit érdemes lencsevégre kapni. Projektmunkájából, amelynek címe A sarkvidéki éjszaka csillagai, most kiállítás nyílt Budapesten, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.
A bejáráson Esther Horvath is részt vett, aki 2015 óta már 25 kutatóexpedíciót fényképezett a sarkkörön. A fotográfus nevetve jegyezte meg, hogy aki hasonlóra adja fejét, nem árt, ha szereti a hideget. Számára már annyira természetes, hogy rendszeresen mínusz húsz fokos közegben mozog, hogy alig bír megmaradni olyan helyeken, ahol 25 fok fölé megy a hőmérséklet.
Egy az egymillióból
Nem minden fotósnak adatik meg, hogy ilyen különleges munkákba fogjon bele, talán ha millió emberből egy képes bejárni hasonló életutat. Ehhez azonban sok szerencse is kell, ami nála sem volt másképp. A fotográfus Sopronban született, itthon szerzett közgazdász mesterdiplomát, majd 2012-ben fotózás iránti szenvedélye miatt New Yorkba költözött, ahol az International Center of Photography dokumentumfilmes és fotóriporteri szakán végzett. Hat évet élt a Nagy Almában, ez idő alatt egy váratlan felkérésnek köszönhetően indult el sarkvidéki kalandja.
2015-ben megbízást kaptam egy amerikai magazintól, ami teljesen váratlanul érkezett. Egy szerdai napon jött egy e-mail egy képszerkesztőtől, aki megkérdezte, mit csinálok jövő héttől két héten keresztül. Alig várta meg a válaszom, mert már küldte is a megbízás részleteit, miszerint két héten keresztül az amerikai parti őrség jégtörőjén klímakutatást kellene fotózni. Otthon olvastam a levelet konyhaasztalnál ülve, és szó szerint azt éreztem, hogy lefordulok a székről
– fogalmazott kérdésünkre Esther Horvath.
Nem csoda a lelkesedése, gyerekkori álma hullt az ölébe. A bejáráson elmesélte, meghatározó emlék számára, ahogy kislányként ül a televízió előtt, és hétről hétre megnézi a Delta tudományos magazin adását, ahogy férfiak sítalpakon, dacolva a viharral egyre csak törnek előre. Azt képzelte, hogy ő is gázol majd a hóban, küzd az elemekkel, érzi arcán a csípős hideget, a jeges szelet, a hópelyheket.
Az ajánlat nem csupán azért lepte meg, mert vágyálma vált valóra vele, hanem azért is, mert nem szokványos dolog, hogy valakit így kérnek fel.
Nem ismerek más fotográfust, aki ilyen megbízást kapott. Olyat ismerek, aki más úton-módon eljutott ilyen helyekre, de hogy egy magazintól érkezzen egy ilyen megbízás? Ez tényleg egy az egymillióhoz.
Hezitálás nélkül belement, szerdáról hétfőre pedig már Alaszkában találta magát. Nem ismerte a körülményeket, hogyan fog majd tudni alkalmazkodni a helyzethez, milyen felszerelés kell egy jégtörőre, de ez nem tartotta vissza. A hajón állva euforikus élmény volt számára az egész, bevillant a gyermekkora, a hatéves énje, és megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, ő ezt fogja csinálni hosszú távon.
A sarkvidéki térség számára fotográfusként is fontos, mert a világ leggyorsabban változó környezetéről van szó. Számos izgalmat és kihívást rejt, miközben kiemelten fontos az ott végbemenő folyamatokat dokumentálni.
Küzdeni kell
Bár első nagy munkája kis túlzással az ölébe hullott, a következő lépéseket magának kellett megtennie, sokat dolgozott azért, hogy az egyszeri lehetőség tartós hivatássá váljon. Három héttel Alaszka után elutazott Norvégiába, ahol egy héten át tárgyalt a helyi kutatóintézettel, hogy velük dolgozhasson. A teljes szakmai profilját átalakította: a honlapja, a névjegykártyája, a brosúrái – minden erről az expedícióról, a sarkvidéki fotózásról szóltak. Persze elmondta az intézetben, hogy épp csak most jött vissza, és ezt a küldetést tudja referenciaként felmutatni, de mindenképp vissza akar térni a sarkvidékre.
Ekkor jött a második meglepetés, amit szintén az univerzum ajándékának tekintek. Amíg ott voltam egy hétig Norvégiában, és tárgyaltam a norvég kutatóintézettel, teljesen véletlenül egy német kutatóintézet, az Alfred Wegener Intézet – amely a világ legnagyobb sarkkutató intézete – igazgatónője épp ott volt, hogy előadást tartson. Ezt teljesen véletlenül tudtam meg. Elmentem az előadására, bemutatkoztam neki, átadtam a névjegykártyát, a brosúrát, mindent, ami már a sarkvidékről szólt. Elmondtam, hogy amerikai magazinoknak, újságoknak dolgozom, és nagyon szeretnék találkozni vele. Másnap 7.30-kor a reggelijénél fogadott az igazgatónő, és az asztalnál felajánlott két expedíciót
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!