A túlélő

A kezemen az erős, kék erek apámra emlékeztetnek. Az ő kézfején is épp így futottak, alig fértek el a szaporodó ráncok között. Azzal a kézzel rántott el az autó elől, ami lassítás nélkül hajtott a zebrára. Ma este kettétépne a csendes magány, ha nem szállnék fel erre a villamosra. Ahogy a kerekek a sínen az élet furcsa dallamát játsszák, én is visszakerülök saját valóságomba. A táskám alján csengő telefonomat nehezen találom meg. A vonal végén egy kellemes férfihang csak ennyit mond: „Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból, és ráragyog az élők világossága.” Ki maga?, kérdezem, de addigra már senki nincs a vonal túloldalán.

„Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból…” – miközben a telefonban hallott idézetet ismételgetem magamban, önkéntelenül mosolyra húzódik a szám. Nagyanyám azt mondaná, nem hiába kardoskodott az egyházi iskola mellett, legalább a bibliai idézeteket felismerem, még ha mobilon érkeznek is. Miközben a villamos csikorogva elhagyja a Parlamentet, az interneten megkeresem az említett idézet pontos helyét. Jób könyvében van, ott, ahol emlékeztem rá. Ez megnyugtat. Mostanában nem jutnak eszembe teljesen hétköznapinak tűnő dolgok, például ismerősök nevei vagy éppen tárgyak. Nem merek orvoshoz menni, apám és anyám is demenciával küzdött. Nem akarok saját testem foglya lenni. Túl fogom élni ezt is. Elpusztíthatatlan vagyok. Csak a csend, az zavar nagyon. Azért villamosozom most is. A hangokért.

Az első kör után azért maradok a villamoson, mert elém ül egy pár, akik személyesen vélhetően most találkoznak először. A lány miniszoknyája saját fiatalságomat idézi. Hogy is hívták azt a fiút, akivel először csókolóztam? Érdekel, miről beszélgetnek, ezért nem szállok le a Vigadónál, ahol egyébként kellene. A lány vihog, a fiú megfogja a térdét. Miután leszállnak, azon kapom magam, hogy ismét apámra gondolok, meg arra a napra, amikor elrántott az autó elől. Hatéves voltam, azon az őszön mentem volna iskolába. De az eset után éjszakánként folyamatosan bepisiltem. Az óvodában azt javasolták, maradjak még egy évet a megszokott környezetben, az segíthet. Igazuk lett, hétévesen már nem pisiltem be, de nem mertem felnőtt felügyelete nélkül maradni egyetlen pillanatra sem. A tanító nénit néhány hét alatt kikészítettem azzal, hogy mindenhová követtem. Az osztálytársaim évekig csúfoltak.

A második körben, amit még mindig a villamoson töltök, a monoton kattogás nyugtat meg. Otthon ilyen nincs, és a digitális zaj kevés ahhoz, hogy ne végezzen velem a magány. Korábban a buszozást is próbáltam, de ott hiányzott valami. Talán épp a kattogás, a sín fémes nyöszörgése. Megállunk, új villamosvezető száll fel, kezet fog váltótársával, aztán felém bólint. Őt ismerem, sokszor utazom vele. Sosem beszéltünk még, de kedves fiatalembernek tűnik. Nem lehet több negyvennél. Talán az én fiam is ennyi lenne, ha született volna gyerekem. Hogy is hívták volna? Most nem jut eszembe, pedig a múltkor még a naplómba is beírtam.

A harmadik körnél alkonyodik. Ilyenkor narancsvörös a Duna. Szeretem nézni. Még maradok kicsit a villamoson. Egyre több a felszálló, de én egy olyan helyen ülök, amit általában senki nem szeret, mert a kerék felett van, így nem vagyok útban. Vagy talán észre sem vesznek. Csak a villamosvezető lát, aki kedvesen rám mosolygott az imént is. Korog a gyomrom, eddig eszembe sem jutott, hogy ma még alig ettem. Banánt reggeliztem. Vagy párizsis zsemlét? Már nem is tudom pontosan. De ezt is felírtam, ha hazaérek, majd megnézem. És tényleg, most is aranyvörösben hullámzik a Duna. Gyerekkoromban sokszor sétáltunk erre, én puncsfagyit ettem, a testvérem vaníliát. A minap, amikor felhívtam, épp erről beszéltünk. Azt mondta, rosszul emlékszem, ő mindig is a csokifagyit szerette. Azt is megjegyezte, hogy szedjek valami memóriajavítót, aztán kacagott. Majd ezt is felírom a naplómba, vágtam vissza.

Már a negyedik kört teszi meg a villamos, mióta felszálltam. Egyre jobban érzem magam. A néha elkapott mondatok és szavak átölelnek és ringatnak. Alig bírok ébren maradni. Mint amikor apám meséit hallgattam. Mindig belealudtam mély baritonjába. Az egymás után kigyulladó utcai lámpák fénycsíkot hagynak maguk után, ahogy elhaladunk mellettük. Kijelölik a határt a múlt és a jelen között. Ha sikerülne belekapaszkodnom, talán fennmaradhatnék. Csörög a telefonom. Nincs rajtam szemüveg, s mivel közben besötétedett, nem látom, ki hív. Felveszem. Na végre, anyu, már aggódtam érted. Miért nem veszed fel a telefont? Már vagy százszor hívtalak! Kellemes férfihang beszél hozzám a vonal túlsó végéről. Semmit nem értek. Nekem nincs gyerekem. Ezt meg is mondom a fiatalembernek, aki azt válaszolja, ne idegesítsem már ezzel a hülyeséggel, hogy nincs gyerekem. Nem tetszik, hogy kiabál. Kinyomom a telefont. Szerintem az egészet csak álmodtam, talán elbóbiskolhattam a monoton zajtól, ahogy a csecsemők is szoktak az autóban. Ezt meg honnan tudom? Sosem szültem.

Valaki a vállamhoz ér. A villamosvezető az. Azt mondja, ideje leszállnom, mert már teljesen besötétedett, fél, hogy nem találok haza. Zavartan nézek körbe. Nem merem bevallani neki, hogy nem tudom, melyik megállónál kell leszállnom. A kis noteszban van felírva, mosolyog a fiatalember. Tetszik emlékezni, hogy a múltkor abba írtuk fel együtt? Bólogatok, pedig fogalmam sincs, miről beszél. Egyébként itt vagyunk a Vigadónál, itt szokott leszállni. Innen csak pár utcányira tetszik lakni. Vagy inkább hívjam fel a fiát, hogy jöjjön ide, mint legutóbb?

Megigazítom a hajamat, felállok, és az ajtóhoz megyek. Megköszönöm a villamosvezetőnek, hogy felébresztett. A levegőben nyárillat van.

Ebensee, Ausztria, 1945. május 7. A 80. hadosztály harmadik amerikai hadserege által felszabadított ebenseei náci koncentrációs tábor legyengült túlélői (Fotó:
Bettmann / Getty Images Hungary)

Suva Reka, Koszovó, 1999. június 28. Egy férfi a hegeit mutatja, miután túlélte a szülővárosában elkövetett mészárlást, ahol mintegy 15 férfi rokonával és barátjával együtt egy ház padlójára fektették, és rájuk lőttek (Fotó:
Per-Anders Pettersson / Getty Images Hungary)

Quy Nhon, Vietnám, 1965. szeptember 7. Egy vietnámi anya és gyermekei folyón gázolnak át, miközben az amerikai légierő bombázása elől menekülnek; a támadást a faluban az amerikai tengerészgyalogosokra tüzelő vietkong mesterlövészek ellen indították (Fotó:
Bettmann / Getty Images Hungary)

Cinarcik, Törökország, 1999. augusztus 21. A kilencéves izraeli kislány, Shiran Franco izraeli katonai orvosoktól kap ellátást, miután a törökországi földrengést követően több mint 100 órát töltött egy összeomlott épület romjai alatt (Fotó:
Idf / Getty Images Hungary)

Hirosima, Japán, 1951. augusztus 13. Josikava Kijosi, az 1945-ös hirosimai atombombázás túlélője, nem sokkal a kórház elhagyása után mutatja a hátán lévő súlyos égési hegeket (Fotó:
Fpg / Getty Images Hungary)

Gahini, Ruanda, 1994. május 11. A ruandai népirtás egyik tuszi túlélője lábadozik a gahini kórházban, miután a tuszik kiirtására törekvő hutu milíciák mintegy 800 000 embert gyilkoltak meg (Fotó:
Paula Bronstein / Getty Images Hungary)

Jolo, Nyugat-Virginia, Amerikai Egyesült Államok. Bob Elkins tiszteletes kezén csörgőkígyómarásból származó vércsepp látható. Több mint hatvan alkalommal marták meg mérges kígyók, keze a sérülések következtében deformálódott (Fotó:
Andrew Holbrooke / Getty Images Hungary)

Los Angeles, Amerikai Egyesült Államok, 1985. június 25. Az 53 éves Szaszamori Sigeko, aki gyermekként túlélte az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombákat, élete végéig testi és lelki sebekkel él (Fotó:
Bob Riha Jr / Getty Images Hungary)

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/multkep/2026/05/31/tulelok-emberek-elet-holokauszt-tragedia-katasztrofa/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!