Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az emberek furcsállni szokták, hogy ennyi idősen még soha nem ültem repülőn.
Gyerekkoromban nem voltunk gazdagok, aztán felnőttkoromban sem lettünk azok, meg eleve nagyon szorongok minden helyváltoztatástól, mert könnyen eltévedek, és enyhe klausztrofóbiám is van, szóval engem soha nem vonzott, hogy pénzért beüljek egy szűk, zárt fémkapszulába, amely több ezer méter magasra emelkedik és egy idegen férfi vezeti.
A múlt hónapban mégis úgy alakult, hogy el kellett repülnöm egy rövidebb útra, majd másnap vissza onnan. A családom és a barátaim viccesen biztattak, hogy nem lesz semmi baj, a levegőben nem lehet eltévedni, legfeljebb a vécé felé menet, de akkor az utaskísérők majd visszakísérnek a helyemre. Meg jöttek a szokásos mondások, hogy a légi közlekedés ma már sokkal biztonságosabb, mint az autós vagy a gyalogos. Egy barátom hasznos dolgot is mondott: ha félek, figyeljem a légikísérők arcát, és ha ők higgadtak, akkor biztos, hogy nincs semmi baj.
Odafelé úton zavartalan, napos idő volt, a csinos légikísérők végig derűsen viselkedtek, sőt már-már flörtöltek egymással, ami eggyel még megnyugtatóbban hatott rám, mint a sima higgadtság. Az elején előadták a biztonsági előírásokkal kapcsolatos mozdulatsort, amit úgy látszik, már mindenki ismert a gépen, mert csak egyedül én nevettem. A felszállás egyáltalán nem volt félelmetes: ahogy kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a gép méltóságteljesen a házak, utak, szántóföldek, majd a felhők fölé emelkedik, elöntötte a szívemet a hála, hogy részese lehetek az Emberiség diadalának.
A járaton több magyar író is utazott, mivel a célállomáson egy jeles irodalmi program zajlott éppen. Reménykedtem, hogy egyiknek se mellém szól a jegye, mert szerettem volna egyedül félni, és szerencsére így is alakult.
Ami kicsit kínosan érintett, hogy egyikük, Gábor, aki régi barátom és tanárom is volt, szintén a gépen utazott.
Ő egy ideje haragudott rám egy bizonyos ügy miatt, és pár hónapja váltottunk is pár indulatos csetüzenetet. Azóta nem beszéltünk. Most észrevett és intettünk egymásnak, de nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Ettől eltekintve életem első repülése kellemesen, sőt felemelően telt, így hát nagy önbizalommal, aggodalmak nélkül készültem a visszaútra.
Másnap délután már sötétedett, amikor megkezdődött a beszállás. Volt egy kis köd is, de mindegy, gondoltam, a sötét miatt úgysem látnék ki olyan jól, mint idefelé. Viszont az feltűnt, hogy mai légikísérőnknek milyen rémült arca van. Még fel sem szálltunk, de ez a szegény lány már úgy nézett ki, mint aki kísértetet lát! Nyilván csak ezzel az arcberendezéssel született, mégis valahogy vészjósló volt. A személyzet a pilótánk, Rózsa Ákos nevében is üdvözölt bennünket és kellemes utazást kívánt. Ismét konstatáltam, hogy az írók szerencsére messze ülnek tőlem – kivéve Gábort, aki kettővel mögöttem foglalt helyet. Nem vett észre, mert elmerülten tabletezett. A gép fénye megvilágította a jól ismert arcot, és nekem elszorult a szívem, eszembe jutottak az egyetemi éveim. Gyorsan visszafordultam és elbújtam a székembe, nehogy észrevegyen, és egész menetidő alatt gyűlölettel nézze hátulról a hajamat.
Felszállás után a mellettem ülő nő próbálta felvenni velem a szemkontaktust. Velem egykorú lehetett, vagy kicsit idősebb, piercing volt az orrában, és színes, bohém kardigánt viselt. Azt tippeltem volna, hogy valami művészféleség, talán író, bár nem volt ismerős. Egyelőre sikeresen kerültem a tekintetét, de éreztem, hogy másodpercekre vagyunk egy spontán kialakuló párbeszédtől, és nagyon óvatosnak kell lennem, ha nem akarok negyven percet csevegni.
És akkor megzökkent a gép. Nem kicsit zökkent, hanem nagyot. Valahogy úgy, mintha egy nagy buckának ütközött volna, csak hát ugye a levegőben voltunk. Lett egy kis zavar az utastérben, de az emberek megpróbálták könnyedén venni a dolgot.
– Útfelújítás! – mondta egy férfi egy mókás társaság közepén, és a többiek nevettek.
Próbáltam másra gondolni. Nem arra, hogy mitől zökkentünk ekkorát. Nem arra, hogy ha kinézek az ablakon, félelmetes lila füstként látom gomolyogni a ködöt. Nem arra, hogy milyen rémült az utaskísérőlány arca. Hanem arra, hogy a légi közlekedés manapság sokkal biztonságosabb, mint az autó vagy a…
Megint megzökkent. És most már rázott is, hosszan. Majd az ülés támlájába préselt a nyomás, mint felszálláskor, aztán meg előredöntött. A mókás társaság viccesen sikoltozott, mintha azt játszanák, hogy hullámvasúton ülnek.
A szomszédom most végre feljogosítva érezte magát, hogy megszólítson.
– Félsz? Nem kell. Minden oké lesz. Kérsz gumimacit? Epres-kannabiszos – azzal felém kínált egy kis zacskót.
Még sosem fogyasztottam ilyesmit, és mondtam neki, hogy nem zuhanás közben fogom elkezdeni. Ő megvonta a vállát, és csámcsogott tovább.
Ekkor az első légikísérő beleszólt a fedélzeti hangszóróba.
– Kedves utasaink! A sűrű köd miatt precíziós műszerek segítségével fogjuk megkísérelni a leszállást. Emiatt kérem, hogy minden elektronikus eszközüket kapcsolják ki, a fedélzeti világítást pedig le fogjuk […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2024/12/31/repules-utasok-iro-legikisero/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!