Hirben.hu Hírben jók vagyunk! „Ramadan Kareem!” – köszön oda egy vadidegen férfi az utcán a kis csoportunknak, és mintha hirtelen egy közösséghez tartoznák mindannyian, akár muszlimok vagyunk, akár turisták, akár tartjuk az iszlám harminc napon át tartó böjti időszakát, akár nem. Olyan köszöntés ez, mint Európában boldog karácsonyt kívánni, a szent ünnep emelkedettebbé teszi a hétköznapi érintkezéseket is.
A ramadán határán érkeztünk Dubajba, így alkalmunk volt megtapasztalni, mit jelent egy arab városban a mindennapok szintjén, ha elkezdődik a szent időszak. Idén február 28-tól március 30-ig tart ez a holdnaptárhoz köthető mozgó ünnep, amikor a muszlimok napkeltétől napnyugtáig böjtölnek. Ez idő alatt sem ételt, sem italt nem vehetnek magukhoz, tartózkodniuk kell a dohányzástól is, napnyugta után azonban családi, baráti közösségben étkeznek.
A ramadán beköszönte
Hogy mindennek milyen lenyomatát láttuk Dubajban, arra a rövid válasz az, hogy szinte nem is vettük észre semmit. Az éttermek, intézmények, látványosságok ugyanúgy nyitva voltak, vacsorához ugyanúgy lehetett kérni alkoholos italt, mint előtte, és ez nyilván abból fakad, hogy
Dubaj egyáltalán nem szokványos arab város.
Annál sokkal nyitottabb, ha úgy tetszik, európaibb, azzal együtt, hogy a ramadán alatt tiltott agressziót előtte sem tapasztaltunk, ahogy dohányzó vagy alkoholt fogyasztó embereket sem láttunk az utcán.
Egy kicsit mintha mégis minden még nyugalmasabbá vált volna a ramadán beköszöntekor: a hajnali forgalom csöndesebb volt, ami talán annak is köszönhető, hogy a hétvége szintén akkor kezdődött, és csupán apró jelekből volt érzékelhető az is, hogy ez egyben a vallásos elmélyülés időszaka. Sofőrünkkel például mindig úgy egyeztettük a találkozót, hogy az ne essen egybe a napi öt, imádkozásra szánt idő valamelyikével: ezt ő mindig kedvesen, de azért jelezte nekünk, mert fontos volt számára.
A vallás az egész városban hasonló módon van jelen: nem tolakodó, nem erőltetnek rá semmit a nem muszlim városlakókra vagy turistákra,
de a hívek nem is rejtik el, sőt szívesen beszélnek a hitükről, az azt övező szokásokról.
A Jumeirah mecsetben, amely fogad nem muszlim látogatókat is, megnézhettük, sőt kipróbálhattuk a rituális tisztálkodás szertartását, majd a süppedős szőnyegen ülve, sétálva végignézhettük a mecset részeit az imám helyétől a gyerekeknek kialakított játszószobáig, meghallgathattuk az imádkozás rendjét, a végén pedig bármilyen kérdésre örömmel válaszoltak.
Közös teázás
A Jumeirah mecset melletti közösségi épületben pedig megtapasztalhattuk mindazt, ami erre a sokszínű, sokféle nációt befogadó, hipermodern, a hagyományait mégis őrző városra jellemző. A földszinten egy szinte minden intézményben jelen lévő közösségi tér fogadja a látogatót, ahol kényelmesen le lehet ülni, és az asztalokra készített teából vagy arab kávéból lehet fogyasztani. Ez az együttlét fontos az arab családokban, közösségekben: körbe lehet ülni egy kisebb-nagyobb teremben is, és a kikészített díszes kancsókból üveg- vagy papírpohárba tölthet magának a megfáradt látogató, van, ahol még pár szem datolyát is magához vehet.
A mecset melletti épület emeletén pedig egy kiállítás látható, ahol az első képeken a dubaji sejk, Mohammed bin Rashid al-Maktoum, valamit édesapja és fia szerepel.
A várost felvirágoztató uralkodócsaládot nagy tisztelet övezi Dubajban,
portréjukat sok helyen kirakják, a kiállítás pedig azt mutatja be, hogy a 18. századi kis halászfaluból hogyan lett a világ egyik legnépszerűbb, a luxusra és turizmusra építő úticélja.
Mindebben természetesen szerepe volt az olajnak, de annak a koncepciónak is, amely nyitottá tette a várost, munkát adott iráni, indiai, pakisztáni, maláj, nepáli, thai és európai bevándorlóknak is, akik az építőipartól a szolgáltatási szektoron át az üzleti világ csúcsáig mind olyan munkát végeznek, amely Dubaj további fejlődését szolgálja. Az ingatlanfejlesztés ma is gőzerővel folyik, a város határán óriásdaruk jelzik a folyamatos építkezést.
Ízek és illatok
A dubaji lakosok pedig származásuktól függetlenül büszkék erre, szívesen mesélnek a város történetéről és arról is, hogy ők hogyan kerültek ide. Ilyen volt az Al Shindagha Museum belga származású művészettörténésze is, aki belga férjével évtizedek óta Dubajban él, és olyan természetességgel vezetett minket végig a dubaji történelmen, mintha itt született volna.
Az Al Shindagha Museum remek példa arra, hogyan kell kinéznie egy 21. századi múzeumnak:
földszintes épületei nem hivalkodók, minden elemükben a hagyományos építészetet és életformát mutatják be, és az egyes kiállítóterek pont annyi interaktivitást kínálnak, ami a jobb megértést szolgálja, de nem visznek el minket a virtualitás irányába.
Idegenvezetőnk egyébként hagyományos, hosszú fekete ruhát viselt, amit sok nőn láttunk: az abaját részben hagyománytiszteletből, részben divatból hordják. Az abaja kényelmes viselet, ugyanakkor a díszítésekkel és a kiegészítőkkel – arany karkötő, csillogó szandál, finom smink – számos lehetőséget ad arra, hogy a hölgyeket még csinosabbá és egyedivé tegyék.
Al Shindagha Museumban láthattuk azokat a tereket, belső udvarokat, ahol a családi élet zajlott, és ahol fontos része volt az együttlétnek a közös étkezés, teázás. Belga idegenvezetőnk feltette a kérdést, hogy vajon miért olyan alacsony az ajtó a női lakrészek felé: a válasz szerint így, ha betért egy férfi, önkéntelenül is fejet kellett hajtania, ami a nők iránti tisztelet jele. A közös étkezések alkalmával pedig miden földi jó az asztalra kerül, és az érzéki örömök fontossága azokban az illatokban is megmutatkozik, amelyeket városszerte érezhetünk kölnik és füstölők formájában a legkisebb üzletektől a legnagyobb bevásárlóközpontokig.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2025/03/20/dubaj-ramadan-burdzs-kalifa-sivatag/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!