Már nem nyíltak a völgyben a kerti virágok, s amennyiben nyíltak volna, ezt akkor se látta volna az a férfi, mert egy olyan városban ébredt, ahol se hegy, se völgy nincsen, sík a táj, mint egy vízszintes mező. Ritkán járt ő itt, csak olyan esetekben, ha meghívták, akkor utazott le az ország központjából, régebben a MÁV vonatain, újabban automobilon. Történetünk szempontjából ennek csupán annyi a jelentősége, hogy a rendezvényt követően nem akart hazavezetni, így szállodai szobát vett ki, alkalmi áron.
A svédasztalos reggelinek gyerekként örült, s anélkül, hogy ez szándéka lett volna, mindenből evett, ami a mostani kulináris elvek szerint igazán ártalmas. Két kávét is fölhajtott, előbb kapucsínót, utóbb amerikánót. Bámulta a látképet a földig érő üvegablakon keresztül, amelyen nyomokat hagyott az éjszakai esőzés. Amint ezt megállapította, a szürke hasú fellegek szétszakadoztak, fölparázslott a nap, szokatlanul nagy méretű véres korongként, eszébe juttatva Apollinaire-t, Nap, elvágott nyak, vagy hogy is.
A kipiruló táj melegebbnek mutatta magát annál, mint amennyit a kinti hőmérő jelzett. A férfi úgy érezte, legokosabb, ha sétát tesz a belvárosban, mielőtt indul vissza Budapestre. Tudta, a szobát csak tizenegykor kell elhagynia.
Amikor az önműködő üvegajtó föltárult előtte, arcul csapta a szél tűhadserege, habozott, visszaforduljon-e, hozott magával pulóvert az útra. Végül a nyakáig húzta a cipzárt a bőrdzsekijén, megyek, amíg jól esik, gondolta. A szűk utcát választotta, remélte, ott kevésbé kavarog az év végi hűs levegő.
Szoborpár állt a terebélyes sárga épület előtt. Hát ti kik vagytok? Bronzférfi, élő ember méretű, ballonkabátban, hóna alatt könyv. A nőalak jóval alacsonyabb, szerelmes mozdulattal bújik hozzá, fejét a vállára hajtva, boldog mosollyal. A pasas viszont komoly, töprengeni látszik.
Ó, hát ez a… igen, Radnóti Miklós, a feleségével, a… Fannival.
A nevek döcögve bukkantak föl a mindközönségesen tudásnak nevezett kusza adathalomból. Nahát… mit kerestek itt? Úgy közelítette meg őket, mintha köszönni akarna nekik. Addigra már hallotta a jellegzetes pubertás zsivajt, aha, az épület iskola lehet, igen, ott az ovális tábla, RADNÓTI MIKLÓS GIMNÁZIUM. A szobornő nyomatékos jelenléte miatt úgy érezte, helyesebb volna, ha az intézményt RADNÓTI MIKLÓS ÉS FANNI-nak hívnák. De a nagyemberekhez tartozó lányokkal és asszonyokkal rendre mostohán bánik az utókor. Hol van az ARANY JÁNOSNÉ PÁLYADUVAR, a MÓRICZ ZSIGMOND FELESÉGEI MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUM, a JÓZSEF ATTILA SZERELMEI KLINIKA, a DÉRY TIBORNÉ KÖNYVTÁR?
Na jó, ne őrülj meg teljesen, szólt önmagára félhangosan, majd óvatosan körülnézett, látja-hallja-e valaki? Hálisten, a kutya se. Noha egy foltos keverék eb kanyarodott be a sarkon, s lefékezett a talapzatnál. Ne pisild le, motyogta hősünk. Kívánsága meghallgattatott, a gazdátlan háziállat folytatta útját a református templom felé.
A bronz házaspár lábánál közepes méretű kavics. Talán a gyász jele, gondolta, mert tudta, hogy a zsidótemetőkben köveket raknak a sírokra a gyászolók. A kavics gondosan összehajtogatott papírdarabon üldögélt. Ő zsebkendőnek vélte. Lehajolt, fölemelte a kövecskét és az alátétjét. Levélnek bizonyult. Olyasfajta ákombákom betűkkel rótták, amilyen azoké az idős embereké volt az ő gyerekkorában, akik ritkán vesznek a kezükbe tollat vagy ceruzát. Manapság már a fiataloké is efféle macskakaparás – mintha még kevesebbszer írnának a kezükkel, mint az említett korosztály.
Kedves Miklós és Fanni, kérünk benneteket, hogy vigyázzatok ránk legalább ti! – ilyesféleképpen indult az üzenet. A további sorokból kiderül, hogy bizonyos tanárok erősen szívatják a gimnazistákat, például levágják a hajukat, amire nincs semmi joguk. Általában is kegyetlenek, pedig mi még gyerekek vagyunk és törékenyek, szóval segítsetek, védjetek meg!
Történetünk főszereplője meghatódott. Szép, hogy egy költőtől vár támogatást a középiskolás magának, osztály- és iskolatársainak. A kérdés csak az, képes-e segíteni rajtuk az a poéta, akit több mint nyolcvan éve gyilkoltak meg a keretlegények, munkaszolgálatosként, erőltetett menet során. Ugyanakkor viszont – ki, ha ő nem?
A páros szobortól öt méternyire kis fémdomborulat csillámlott. Ő odalépett, s olvashatta a híres sorokat: „s az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, talpával megsimította a vésett sorokat. Valószínűleg sok diák tesz ekként, attól fényesedett ki ennyire.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
Hirben.hu Hírben jók vagyunk!