Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Kicsit sem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy Paolo Sorrentino a nagy itáliai elődök, Federico Fellini és Michelangelo Antonioni méltó örököse. A rendező új filmje, a Parthenopé – Nápoly szépe a 2024-es év egyik legkiemelkedőbb filmes alkotása. A premier előtti vetítésre félve ültünk be, ez alkalommal nem okoz-e csalódást az Oscar-díjas maestro. Nem okozott, a recenzens töredelmesen bevallja, hogy dicshimnusz következik. A dicshimnusz megírását követően pedig azonnal jegyet vált, hogy újra megnézhesse az olasz rendező legújabb filmjét. Persze nem kéjvágyból, ahogy a film kéjenc érseke tenné.
A szerelem következményei megjelenése, tehát 2004 óta biztosan eseménynek számít, ha Paolo Sorrentino új filmmel jelentkezik. A rendező A nagy szépség (2013) című alkotásával örökre beírta magát a filmtörténelembe. De láttunk már karón varjút, az Oscar-díj sokakat megrészegít, kártékonyan hat az újabb alkotásokra, mindez azonban az olasz mesterre nem igaz. Tudjuk, hogy a legrangosabb elismerés után is kiváló filmeket készített. A Parthenopé – Nápoly szépe pedig remekül illeszkedik a sorba. Brilliáns alakításokban és gyönyörű képekben bővelkedő, katartikus, a szívre és az észre egyaránt ható filmet kapunk tőle.
Óda a szépséghez
De ki az a Parthenopé? Ő az egyetlen, akit a szirének közül név szerint ismerünk. Tetemét állítólag Nápoly közelében vetette partra a tenger, sírját sokáig kultikus tisztelet övezte. A szirének egy tengerszoros partján tanyáztak, és bűvös, ellenállhatatlan énekükkel minden hajóst a partra csaltak, hogy megöljék őket és kiszívják a vérüket. A homéroszi eposzokból ismert Odüsszeusz úgy menekült meg előlük, hogy Kirké tanácsára embereinek fülébe viaszt dugott, magát pedig az árbochoz kötette, hogy biztonságban meghallgathassa híres énekeiket. A kudarc miatt a szirének tengerbe ölték magukat és sziklaszirtekké változtak.
A végtelenül leegyszerűsített történet szerint 1950-ben, Nápoly egyik villájának tengeröblében, a vízben születik meg a mi filmbéli Parthenopénk (Celeste Dalla Porta), akinek évtizedeken átívelő élettörténetét követve olyan helyekre és emberekhez jutunk el, ahová a hétköznapi halandók szinte soha:
földöntúli szépsége megnyitja az ajtókat a legféltetettebb titkok előtt is,
az amerikai író (Gary Oldman), az öntelt püspök, a kiégett színésznő, a maffiózó, a nápolyi arisztokrácia vagy a saját főnöke, a zárkózott antropológiaprofesszor kivétel nélkül megnyílnak neki. De ennél sokkal többről van szó.
Aki csak egy kicsit is rendesen figyelt, tudja jól, hogy Woody Allen Manhattan című filmjével nem vall szerelmet New Yorknak, bármenyire is szeretnék velünk elhitetni. Másoknak vall szerelmet, de ezt most inkább hagyjuk. Az olasz alkotó új filmjéről szóló beharangozók is (csalfa módon) rendre megjegyzik, hogy a Parthenopé – Nápoly szépe szerelmeslevél, óda a rendező szülővárosához. Kétségtelen, hogy Nápoly nemcsak háttérként, hanem önálló entitásként is fontos, központi szerepet tölt be, de ha valamihez szerelmeslevél vagy óda Sorrentino alkotása, akkor nem máshoz,
mint magához a nagybetűs Szépséghez.
Óda ahhoz a földöntúli szépséghez, amelynek közelségére mindannyian vágyunk. Sőt! Sorrentino szinte tételesen ábrázolja a szépséget, ami magával ragad, megkísért, öngyilkosságba hajszol, őrületbe kerget, […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!