A játék végén nincs győztes, mert mindenkit kizártak

Újra meg újra meg újra végigjátsszuk ugyanazt, de semmi sem változik. Az érvek nélküli véleményháború örök fogócska, ahol a játék végén nincs győztes, mert mindenkit kizártak. Akadnak megosztó lemezek és előadók, de az egyik leginkább pálcatörős korong idén mindenképp Corey Taylor új albuma.

A Slipknot és a Stone Sour énekese 2020-ban dobta ki első szóló lemezét, a CMFT-t, amely már akkor is véleményfrontok tucatjait nyitotta meg, ahol a fegyvereket elsősorban a klaviatúra adta. Új albuma most stílszerűen a CMF2 nevet kapta,

kritikusi oldalról jobb számokat hoz, de ezáltal a szakadék még szélesebb.

Hirdetés

Láttunk már olyat, hogy a hallgatóság összerúgja a port, hogy a kritikusok és a közönség nem ért egyet, de olyat, mint most, hát, erre kevés példa van. Míg a szakmai oldal azt hangoztatja, hogy Corey Taylor ütős kis lemezt rakott most össze, amely az első szóló albumánál klasszisokkal jobb, addig a hallgatóság ugyanúgy a földbe akarja döngölni az anyagot.

Átrágtam a lemezt – emberi fogyasztásra alkalmas. Közben az járt a fejemben, hogy ez se nem fantasztikus, se nem tragikus, hiába ezt a két végletet hallani. Szóval ahelyett, hogy próbálnám – valószínűleg sikertelenül – megfejteni, hogy az énekes miért döntött úgy, hogy összekever tucatnyi olyan stílust, ami talán működhetne egyben – de valahogy inkább csak szétzúzza a lemezt –, inkább arra kerestem a választ, hogy a szakma miért szereti, a közönség egy vaskos része meg miért szidja. Ez Corey Taylor új lemeze, a CMF2.

Az a fránya koncepció

Kezdjük is a bulit egy bevezető dallal, ami inkább passzolna valami fura, személyiségzavaros Witcher-intróba – ha már a sorozat is némileg megzavarodott –, mint bárhova máshova. Azért nem hallgathatatlan. Felvezetésnek pont rágható. Aztán minden koncepciót nélkülözve jön a poszttraumatikus blues, ami tökéletesen illik a mentális zavarba. A dal címe is magáért beszél: Post Traumatic Blues. Amúgy a nóta veretős, bár a blueshoz legfeljebb annyi köze van, hogy a rock és metál zene valamikor a bluesból fakadt. Egyébként egy picit hörgős heavy metal és egy metalcore nóta között áll félúton.

Némi lelki nyugalomra ad okot, hogy a harmadik dal kötődik a másodikhoz. A Talk Sick apró Avenged Sevenfold-hatással indul, aztán valahogy olyan, mintha a banda vendégszerepeltetné Slasht, de annyi baj legyen. Amcsi rock, belefér. Aztán a végén azért kapunk egy kis old school nu metalos Corey Taylort, de csak egy pillanatra, nehogy jóllakjunk.

Egyébiránt nem lenne ez rossz dal, Bon Jovitól egész jól is fogadná a nép, de az előzők után olyan, mintha egy berobbantott gyár romjaira hívná az ember a csaját, hogy üljenek ki piknikezni. Magában teljesen belefér, de olyan zavar az erőben, amit Yoda mester sem tudna feloldani, hogy a koncepció épségben földet érjen.

Ezzel szemben a Beyond, ami soron következik, már jóval inkább illik a képbe – bár lehet, hogy csak jól esik a törmelékes piknik után valami, ami szintén romos egy kicsit. A szám maga amúgy konkrétan a kétezres évek rock/metál szcénáját hozza vissza. Mintha a Stone Sour, a Hinder meg egy kis dallamos Sevenfold keveredne. Nem egyedi, de élhető, sőt. Aztán nagyjából maradunk ebben a korszakban a We Are The Rest című dallal. Van a számban potenciál, csak épp nem kimondottan izgalmas. Picit zavaros, hogy mi is volt vele a cél. Mikor a költő maga sem tudja, hogy épp mire gondol.

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/zene/2023/09/29/corey-taylor-slipknot-stone-sour-stenk-album/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!