Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A Balaton nyugati csücskének kulturális és turisztikai központja főleg a kastély köré csábítja az érdeklődőket. Kellőképpen felújított Fő tere – amely a zaklatott évszázadok után most elnyerte véglegesnek tűnő formáját – azonban kicsit kiesik a fősodorból.
„Keszthely város lakossága folyó hó 25-én örömünnepet ült. E napon ment végbe a már 25 év előtt megpendített keszthelyi vasút műtanrendőri bejárása. A műtanrendőri bejárás d. u. 3 órakor Lakatos Aladár miniszteri titkár elnöklete alatt igen szép és lélekemelő ünnepélyességgel ment végbe. A város délkeleti sarkán épült s pompásan feldíszített pályaudvarba ezrekre menő közönség lelkesült éljenzése és zeneszó mellett délután 4 óra 15 perczkor robogott be a felkoszoruzott, nemzeti zászlókkal és a város czimerével felékesitett első vonat.” (Somogy, 1888. október 2.)
A csendes harmadik
A Balaton körüli települések közül több is előszeretettel pályázna a tó fővárosa címre, de a verseny leginkább a két, egymással farkasszemet néző Balatonfüred és Siófok között szokott kiéleződni; a nyugati végen elterülő Keszthely csak csendes harmadikként ácsingózik a szimbolikus címre.
Keszthely azonban a tó távolabbi végpontján helyezkedik el, és eredetileg nem is számított vízparti településnek, így valóban lassabban került fel a turisztikai térképre, mint másik két riválisa. Füredet a reformkor emelte fürdővárossá, Siófok pedig már a rómaiak óta fontos közlekedési csomópont volt, aminek a kiteljesedését a balatoni gőzhajózás 1846-os elindítása és az 1861-re elkészült déli parti vasútvonal jelentette. Keszthely eleinte csak alkalmi kirándulási célpont volt, a Füredről induló Kisfaludy gőzhajóval, amely „minden vasárnap tesz egy kéjutat Füredtől Keszthelyig a savanyúvízi vendégek kedvéért. Egy illy út alkalmával a vidék szépségeit nagyban és egészben, s az egyes romok legtöbbjeit is, a Balaton tavárol megtekinthetni…” (Szerelmey Miklós, 1848)
Miközben a reformkori üdülők még főleg Balatonfüreden pihentek és gyógyultak – megjegyzendő, hogy a Balaton vizébe még csak nagyon kevesen merészkedtek, bár köztük volt Vörösmarty Mihály is, akire baráti társasága is furcsa szemmel nézhetett –, a tó lecsapolásának és az így megmaradó iszapos terület mezőgazdasági felhasználásának gondolata fel-felmerülő téma volt.
Ez nem lehetett másképp a távoli Keszthelyen és környékén sem, ahol a földbirtokosok már a római kor óta szorgosan gazdálkodtak. A település alapját már az őskorban meghatározhatták azok a kereskedői útvonalak, amelyek az akkoriban még igen képlékeny határvonalú, helyenként mocsaras tó csücskénél találkoztak – az észak–déli útvonalat Fenéknél átkelőhely is segítette. Ezek a tengelyek az évezredek során tovább éltek és ma is meghatározzák a város alapvető rajzolatát.
Keszthely korai fejlődését is inkább a mezőgazdaság határozta meg, mintsem a vízpart közelsége, bár a főleg a mai városközponttól délre található Fenékpusztán és környékén megtalált régészeti leletek a rézkori gazdálkodás mellett már a halászat jeleit is mutatják. A városmag azonban távolabb esett a tóparttól, s az 1846-ban kikötött Kisfaludy gőzhajó is még a településen kívül állhatott meg, ezáltal az utasok kénytelenek voltak gyalog vagy kocsin folytatni a kirándulást, leginkább a Festetics György által alapított kastély és a Georgikon megtekintésére.
Míg a XIX. század közepén, Füred vonzerején felbuzdulva Almádiban veszprémi polgárok kezdtek lelkes tóparti villaépítésbe, majd – ahogy az ÉpítészfórumSiófok fejlődését bemutató cikkében is szó van róla – a déli parton a vasút megjelenésével indult meg az üdülési láz, addig a keszthelyi vízpartot csak később kezdték felfedezni maguknak a pihenni vágyók.
Badacsony, Rév-Fülöp, Csopak, Alsó-Örs ma is inkább szőlőhegyek, mint nyaralótelepek. Keszthely azonban gyors léptekkel igyekezik a többi után, ámbár a város közelségét nem minden nyaraló szereti
– írta Cholnoky Jenő földrajztudós a Vasárnapi Ujság hasábjain 1900-ban a balatoni fürdőtörténet egyfajta korai számvetéseként. Arra is kitér, hogy az említett északi parti települések, akár csak délen Boglár, eleinte nagyobb értéket láttak a szőlőben és a borban, ezért csak lassan adták fel a pompás területeket, hogy azokon nyaralótelepek épüljenek.
Az északi part turizmusát egy jó ideig még nehezítette a megfelelő közlekedési kapcsolat hiánya, hiszen az itt élők a déli oldalon végigfutó, 1861-ben átadott nagykanizsai vonal sikerén felbuzdulva – a vasutak érkezéséhez a nyári idényben rendszeresen biztosítottak gőzhajó-csatlakozást az északi part települései felé – rendszeresen kezdeményezték az északi vonal kiépítését, s ugyan számos szárnyvonal megépült, ezek a próbálkozások sokáig kudarcot vallottak. A vasútért lobbizó Balatoni Szövetség végül 1906-ban tudta elérni, hogy elinduljon az északi parti vasútvonal kiépítése.
A város hangulata
Keszthelyen is sokat kellett várni ahhoz, hogy a vasút végre elérje a várost, pontosabban annak délkeleti peremét. Az, hogy a déli vasút csak a 10 kilométerrel odébb levő Balatonszentgyörgyöt érinti az akkor már jelentős Keszthely helyett, komoly aggodalmakat keltett a város fejlődése szempontjából. Számos terv született, amelyek között még lóvasút kiépítése is szerepelt, mire 1888-ban végre átadták a várva várt helyiérdekű vasutat. Megjegyzendő, hogy ma a közúti kapcsolat is hasonló mostohagyermeknek számít: a nagy lendülettel elindult, Zalaegerszegre tartó M76-os gyorsforgalmi út építése az első nyolc kilométer után, Fenékpusztánál elakadt.
Keszthely mint turisztikailag kiemelt város nem is feltétlenül a vízpartja, hanem inkább műemlékei, hangulata miatt vált népszerűvé, olyan hellyé, amely esős, borús napon is vonzza a nyári látogatókat. Ahogy Müller Róbert régész, történész a Balaton Múzeum korábbi igazgatója is megjegyzi, a várostörténetben igen sok a feltáratlan rész, de a feltételezések szerint a kiemelt fontosságú ős- és ókori útvonal mentén már az időszámítás előtti századokban is létezhetett település, Fenékpusztánál pedig vár állott. S noha a középkorból még kevesebb lelet maradt az utókorra, a szakértők – részben a különböző szláv, latin és egyéb elnevezések hasonlósága alapján – feltételezik a település lakottságának folytonosságát.
Az Árpád-korban Keszthely széttagolt, laza beépítésű, nagy kiterjedésű település lehetett, amelyben az 1274-ben keltezett első írásos emlékként szolgáló oklevél tanúsága szerint már két templom is működött. Ez a laza elrendezés a XIV. század első felében állhatott össze tudatosabb szerkezetté, majd vált regionális központtá. Keszthely még a török uralom előtt mezővárosi rangot kapott, és a mai Fő tér helyén rendezték az országos és helyi vásárokat. A tér mentén ekkor már több kőház is állhatott, de biztosra csak az vehető, hogy a legmeghatározóbb az ide épített ferences templom és kolostor volt.
A Bécs ostromára tartó török seregek 1548-ban támadták meg Keszthelyt és a környező településeket,
ekkor a ferences központ is súlyosan megsérült, amelyet Szigetvár elsete után, az 1570-es években végvárrá alakítottak át. Ezáltal a tér beszűkült, köré minden irányban árok került, majd egy védelmi palánkrendszer is kiépült. Miután a vár 1690-től – Kanizsa várának visszafoglalása után – elvesztette katonai jelentőségét, a kereskedők is visszatértek, a falon kívül is felélénkült az élet, ahol ismét vásárokat tartottak. A ferencesek is lassan visszaköltöztek, és a Fő tér is kezdte visszanyerni eredeti formáját és funkcióját.
A település eközben egy rendkívül jelentős változáson esett át: a térség korábbi legfőbb tulajdonosától, Gersei Pető családjától 1739-ben Festetics Kristóf vásárolta meg birtokait, majd kezdte el a korábbi kúria helyén a várost ma is meghatározó kastély építését, s tette meg azt uradalommá szervezett birtokának központjává. A Festetics család és a kastély megjelenése teljesen megváltoztatta a település életét és dinamikáját. A XVIII. század közepétől lényegében bő egy évszázad alatt barokk alapokon nyugvó, egyre monumentálisabbá bővült kastély jött létre, emellett gróf Festetics György 1797-ben megalapította az ország egyik legfontosabb gazdasági tanintézetét, a Georgikont.
Átalakuló központ
A kastély fejlődésével egy időben a városközpont is elkezdett átalakulni: a fokozatosan megjelenő polgári élet révén megszabadult végvári jellegétől. A térről az első, bár igen szűkszavú és Müller Róbert szerint pontatlanságakat is tartalmazó leírást 1715-ben egy Simon Clements nevű angol utazó készítette, aki minösszesen egy rövid napot töltött el Keszthelyen.
Ahogy ő is megfigyelte, a téren ekkor a leromlott állagú templomon és kolostoron kívül néhány tapasztott falú épület állhatott – ilyen lehetett többek között a kocsma is, amelynek pontos elhelyezkedéséről eltérnek a beszámolók. Feltételezhetően a ferences kolostorhoz közel helyezkedhetett el, amelynek az életét időnként meg-megzavarhatta az „ivóban duhajkodók zaja”. A ferencesek ezalatt elkezdték a visszavett épületek felújítását és barokk stílusú átépítését, ami 1748-ra készült el.
A Fő térről készült első, hitelesnek tartott kép az 1769-ben készített német nyelvű várostérkép volt, amelyen Marktplatzként, azaz Piac térként szerepelt – a piac ma is a tér szomszédságában működik –, a középpontban pedig a ma már műemléki védettségű Szentháromság-oszlop áll. Az emlékmű mögött helyezkedik el a mostani Városháza épülete, amelynek első változatát valamikor 1770 körül építették, majd idővel bővítették – így kapta meg a ma is ismert, tíz traktusos megjelenését. A tér északkeleti sarkán egy Kiskastélynak nevezett épület állt, amelyet eredetileg a katonaság használt, majd Festetics György vásárolta meg a plébánia számára, mivel a ferences templom lett a város plébániatemploma. A tér többi részét valószínűsíthetően szalmatetővel fedett lakóházak tették ki.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/jardasziget/2026/07/26/keszthely-kastely-fo-ter/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!