Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Hogyan inspirálódik az alkotó? Mi adja az alkotás célját? Csupán szórakoztatni szeretnénk a közönséget, vagy a saját érzelmeinket megeleveníteni? Egy előadóművésznek és dalszerzőnek kötelessége felszólalni a társadalmi kérdésekben, vagy jobban teszi, ha elhatárolódik az efféle megnyilvánulásoktól? Ezekre a kérdésekre minden alkotó keresi a választ és kevesen értenek egyet benne. Ezer megoldás közül az egyik, ami igazán egyedi, erős és meghatározó, az előző évszázad feledhetetlen hangjától származik, aki megannyi zenész világlátását és stílusát határozta meg gyökeresen. Ő Nina Simone.
Kerek kilencven éve, 1933. február 21-én született Észak-Karolinában, eredetileg Eunice Kathleen Waymon néven. Apja, John Divine Waymon borbély, vegytisztító, előadóművész volt, anyja, Mary Kate Irvin pedig metodista prédikátor. Bár szegénységben élt a nyolc gyermekes család – melybe a későbbi énekesnő hatodikként született–, szülei fontosnak tartották, hogy gyermekük művészetet is tanuljon, így kezdett el három évesen zongorázni. Gyakorlásképp a helyi templomukban játszott, tehetsége pedig hamar megmutatkozott, így 12 évesen színpadra állhatott első fellépésén – ekkor még csak zongoristaként.
A rasszizmus egy gyerek szemében
Szinte az összes előadó fel tudja idézni első koncertjét, így volt ezzel Nina Simone is, de az emlék cseppet sem pozitív. A fellépésen szülei korán érkeztek, hogy az első sorból figyelhessék lányukat, de mikor a sorok kezdtek megtelni, hátraültették őket a teremben, hogy elől helyet csináljanak a fehér bőrű nézőknek. A fiatal Simone-t annyira megrázta ez, hogy addig nem volt hajlandó játszani, amíg nem engedik vissza őket az első sorba. Ez az eset gyökerében határozta meg későbbi gondolkodását és világról alkotott képét.
Hogy továbbtanulhasson, zenetanára alapítványt hozott létre a lány számára, adományokat gyűjtött, hogy a család fedezni tudja Simone oktatását. Később olyan mesterek formálták a fiatal zongoristát, mint Carl Friedberg, vagy Vladimir Sokoloff. Célja az volt, hogy a híres Curtis Institute of Music-ba járhasson, de a végül nem jutott át a rostán – ahol abban az évben összesen három diákot vettek fel a 72 jelentkezőből.
Ez az egész családnak nagy érvágás volt, mivel Észak-Karolinából csak emiatt költöztek Philadelphiába,
Simone pedig meg volt győződve arról, hogy felvételét részben faji alapon utasították el. Élete hátralevő részében magával cipelte ezt a terhet, de később nem volt lehetősége próbálkoznia az iskolánál, mivel abban az időben még korhatáros volt a jelentkezés, Simone pedig kiöregedett ebből.
Ettől függetlenül töretlenül fejlesztette magát, órákat vett, de közben már oktatott is. Hogy kiadásait fedezni tudja, rendszeresen játszott Atlantic City egyik bárjában, ahol a tulaj meggyőzte őt, hogy énekesként is épp oly tehetséges, mint zongoristaként. 1954-ben vette fel a Nina Simone művésznevet, hogy inkognitóban léphessen fel, mivel félt erősen konzervatív édesanyja reakciójától, amiért az „ördög zenéjét játssza”. Neve egyik felét a francia színésznő Simone Signoret után választotta, a Ninát pedig egy Chico nevű barátja adta neki.
A papnő, akit Liszt és Bach tanított
A jazz, a blues és a klasszikus zene fúziójával hamar kitűnt a tömegből, és masszív rajongótábort alakított ki. Rajongói által ráakasztott beceneve, a „a soul főpapnője” egyszerre utalt a stílus iránti végtelen alázatára, és a közönség lelkére gyakorolt hatására.
Játékán érezhető volt Bach munkásságának nyoma, inspirációját pedig Chopin, Rachmaninov és Liszt Ferenc művei adták.
Bár kezdeti sikerei után lemezszerződést is kapott, nagyon sokáig úgy tekintett a könnyűzenére, mint egy lépcsőfok a klasszikus zongoristává válás útján. Ez a fajta mentalitás nem csupán sikerének egyik kulcsa lett, de közvetve olyan szerződéseket is eredményezett, ahol a kiadók nem zárták semmilyen művészeti korlát közé Simone-t, csupán annyit akartak, hogy ezeket a műveket náluk adja ki.
Zenei sikerei olyan slágerekben mutatkoztak meg többek között, amiket a mai napig végtelen számban dolgoztak és elevenítettek fel. Előadók, filmek és sorozatok végtelen sora használta őket. Nina Simone nevéhez köthető a Feeling Good, az I Put A Spell On You, a My Baby Just Cares For Me, a Don’t Let Me Be Misunderstood és a Four Women. Utóbbi erős társadalomkritikai alkotás is, mely a feketék eurocentrikus megfelelési kényszerén túl – Chardine Taylor-Stone írónő szerint – a korra jellemző, fekete nőket megbélyegző négy archetípust is terítékre helyezi:
- a „mammy-t”, aki a […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
