Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Tim Burton világa nem könnyen fogadható be, ráadásul híres filmjei a sötét tónusú drámától az abszolút agymenésig terjednek. A mára kultikussá vált Beetlejuice 36 évvel ezelőtt inkább utóbbiként vált Burton munkásságának részévé, a film folytatása a korábbi agymenést idézi, csak még bolondabb módon. A Beetlejuice Beetlejuice épp olyan a szórakoztatónak szánt családi film, mint amilyennek tűnik. Szépen továbbörökíti az első film hagyatékát, de ezen felül semmi többet nem ad a nézőnek.
Mindenképpen élmény az új alkotás, főleg ha valaki kedveli Burton filmjeit, és még nagyobb élmény, ha az első Beetlejuice nem ismeretlen a nézőnek. Az 1988-as mű nélkül is megállja a helyét a második rész, de rengeteg utalás van, ami lógva hagyja a nézőt, ha nem látta az előzményeket, plusz ma már nem olyan könnyű belesimulni az ikonikus rendező őrült világába, ha valaki elsőre találkozik vele.
A film játékos, de itt-ott egészen elvetemült, vizuálisan szerteágazó, a családi dráma keveredik az egyszerű komédiával, helyzetkomikummal. Amit a nyolcvanas, kilencvenes években kaptunk Burtontől, valamelyest úttörő volt, olyan rendezői kézjeggyel párosulva, ami igazi ritkaságnak számított. 2024-ben már egészen más hangulata van stílusjegyeinek. Az eluralkodó vizuális és történeti szélsőségek miatt jobban érvényesül a nosztalgiahatás, a visszavágyódás Tim Burton kis gótikus világába, ami időről időre reneszánszát éli. Ma már nem a rendező újító szelleme adja filmjei különleges ízét. Kettősség járja át a friss alkotást is, amiben vegyül a mostani Burton-filmek szépsége és nehézsége egyaránt.
Dilemmák nélkül
A sztori röviden: Lydia Deetz (Winona Ryder) felnő, és különleges szellemlátó erejéből egyfajta furcsa megélhetést farag a tévében. Az egész Deetz-család még jobban megbolondult, mint azt anno gondolta volna az ember, egyedül Astrid Deetz (Jenna Ortega) maradt valamelyest földhözragadt, gyakorlatias, aki utálja, hogy Lydia Deetz lányaként hivatkoznak rá, amit egész életében bélyegként viselt. Charles Deetz halála ideiglenesen újra összehozza a családot,
de az addig jótékony távolságban élő família nehezen viseli, hogy ismét egy házban kell lenniük.
Eközben a túlvilágon sincs minden rendben. Delores (Monica Bellucci) visszatér, hogy elkaphassa Beetlejuice-t, aki már egy ideje azon mesterkedik, hogy visszatérjen az élők világába, és újra megkörnyékezhesse egykori szerelmét, Lydiát. Az események hamar felpörögnek, és egy régi nász, új eljegyzés, kommandós zombik, illetve néhány váratlan haláleset és szellemlátás akaratlanul is elindítja a lejtőn karaktereinket.
Logikai hiba nemigen van, bár a történetet nem is bonyolították túl. Alfred Gough és Miles Millar forgatókönyve, aminek történetét Seth Grahame-Smithszel közösen szőtték, gördülékenyen halad – néhol talán túlságosan is gördülékenyen. A karakterek zöme csak sodródik az eseményekkel, és mindössze egy-két kényszerdöntéshelyzet akad, így voltaképp
valódi dilemmák nem vetődnek fel,
ami rengeteget elvesz a szereplőkből, pedig lenne lehetőség kicsit színesíteni, rétegezni őket. Egysíkú, de szórakoztató figurák, akik nem esnek át valódi jellemfejlődésen, csak beletörődnek dolgokba.
Látványosan szórakoztat
De még így is kicsit sok lett néhol az alkotás, és vannak teljes sztoriszálak, amelyeket ha egy az egyben kivennénk, a film hibátlanul haladna tovább. Monica Bellucci karaktere olyan, mintha elindítaná az eseményeket, de a film végére teljesen súlyát veszti. Ha minden jelenetét kihúznánk, és ahol említik, ott finoman változtatnánk, a történet akkor is gond nélkül folytatódna. Legfeljebb arra jó, hogy ad valami őrült sztorit Beetlejuice halál előtti életéről, plusz haloványan fenyegető légkört teremt, de igazából semmi több.
A film emellett dúskál a zenés, bohóctréfás jelenetekben, sőt még musicalpillanatokat is kapunk, így a maga 105 perces játékidejével kissé túlnyújtottnak tűnik. Ha ezeket kivennénk, akkor zömök, de folyamatos alkotást kapnánk legfeljebb 90 percben, ami talán jót tenne a mozinak. Vagy ha esetleg ezt a negyedórát arra használták volna fel az alkotók, hogy az anya-lánya kapcsolatot, vagy a családi ellentéteket szebben kidolgozzák – ami Tim Burton alapvető indíttatása is volt a folytatás megalkotásakor –, akár közelebb is kerülhetne érzelmileg a sztori a nézőhöz, néhány szívmelengető pillanattal.
De végeredményben nem ez a cél. A Beetlejuice Beetlejuice egy szórakoztató horrorkomédia, aminek egyetlen célja, hogy a néző nevessen, kikapcsolódjon egy olyan világban, amit lehet, hogy ismer, és a nosztalgia miatt némi jó érzés járja át tőle. A poénok egyszerre gyerekesek, de a tinédzser és felnőtt korosztályt is célozzák. Nem feltétlen hahotázós tréfákról beszélünk, de azért itt-ott megmosolyogtató vicceket sütnek el.
Vizuálisan tipikus Tim Burton filmről beszélünk, de jó értelemben.
Igazán ízlésesen (direkt eltúlozva) kever több különféle filmes és látványtechnikát, így a kosztümös és gazdag díszletű jelenetektől a nem túltolt CGI-karaktereken és animációkon át a stop-motion, illetve a speciális makettjáték különféle válfajaiig mindent megtalálni. Együtt épp oly szórakoztatóan látványosak, mint ahogy a legtöbb Tim Burton alkotásban is megtapasztalhatjuk.
Ehhez jön Haris […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!