Hirben.hu Hírben jók vagyunk! 
Barbara Tuchman The Guns of August című könyvében elmeséli, hogy 1910-ben Henry Wilson vezérőrnagy Ferdinand Foch francia tábornokkal tárgyalt arról, hogy mekkora brit haderőt lehetne bevetni egy kontinentális háború esetén.
„Mi a legkisebb brit katonai erő, amely gyakorlati segítséget jelentene önöknek?” – kérdezte Wilson.
Foch így válaszolt:
Egyetlen brit katona – és mi gondoskodunk róla, hogy megöljék.
1982 áprilisában Enoch Powell brit politikus szidta a Dél-Georgián és a Falkland-szigeteken szolgáló királyi tengerészgyalogosokat, amiért az argentin inváziót követően halálos áldozatok nélkül adták meg magukat. Még azt is javasolta, hogy hadbíróságot kellene összehívni – írja tanulmányában a világ legrégebbi katonai kérdésekkel foglalkozó agytrösztje, az 1831.ben alapított brit Royal United Services Institute (RUSI).
Ez a két történet megmagyarázza a „tripwire” koncepció fontosságát. Mindennek az a lényege, hogy a támadót el kell riasztani azzal a kockázattal, hogy egy erős nemzethez tartozó katonákat ölnek meg, amelyek aztán megtorolnák a támadást. A gondolat második, implicit szála az, hogy az elrettentő hatás érdekében a megtámadott nemzetnek hiteles katonai vagy gazdasági erőforrásokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy koherens megtorlást tudjon végrehajtani.
Kettős beszéd
Az elmúlt hetekben Keir Starmer miniszterelnök és Emmanuel Macron francia elnök próbáltak hiteles európai választ adni arra az esetre, ha Oroszország megszegné az Egyesült Államok és Oroszország között (Ukrajna és más kulcsfontosságú európai országok részvételével vagy anélkül) létrejövő ukrajnai békemegállapodást.
Nem teljesen világos, hogy ezek az erőfeszítések csupán arra irányultak-e, hogy komoly szándékot mutassanak Trump elnök felé, hogy a NATO-hoz kössék és meggyőzzék őt a háttérhatalom biztosításáról, vagy pedig valós szándék van egy ilyen erő bevetésére. Minden valószínűség szerint az előbbiről van szó. Miért is?
Először is, az Egyesült Királyság és Franciaország nagyon jól tudja, hogy Putyin soha nem fog beleegyezni abba, hogy a NATO-országokhoz tartozó erők belépjenek Ukrajnába. És Steve Witkoff, Donald Trump oroszországi különmegbízottja megjegyzéseiből ítélve nem valószínű, hogy az amerikai kormányzat ellent fog ennek mondani.
Másodszor, az ukránokon kívül jelenleg nincsen olyan európai erő, amely fel lenne szerelve és ki lenne képezve az oroszok elleni harcra. A hadviselés új formái, a drónoktól a siklóbombákig, teljesen idegenek azoktól a hadseregektől, amelyek legutóbb még az afgán törzsek ellen harcoltak.
Harmadszor, tekintettel annak valószínűségére, hogy Oroszország megpróbálja majd Ukrajna nagyobb részét meghódítani (ha csak a keleti területeket akarná, nem indította volna el 2022 februárjában Belaruszból a Kijev ellen a támadást), az európai erő vagy katonai vereséggel vagy politikai megaláztatással nézhetne szembe.
Negyedszer: Európa megosztott az északiak (különösen Lengyelország, Finnország, Svédország és a balti államok) között, akik intenzíven érzik az orosz fenyegetést, és a déliek között (Spanyolország, Portugália, Görögország és Olaszország), akik a szélesebb értelemben vett nyugati politikát követik, de nem túl nagy lelkesedéssel. Ott vannak még az oroszbarátsággal vádolt országok, nevezetesen Magyarország, Szlovákia és esetleg Ausztria. Végül ott van az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország, amelyek kemény hangot ütöttek meg, de a felvetést még mindig inkább külpolitikai kérdésként kezelik, semmint a nemzetük túléléseként – fogalmaz a RUSI elemzése.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!