Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Azt azonban még nem tudni, hogy az Egyesült Államok és Irán fordulóponthoz érkezett-e ebben a kiszámíthatatlan konfliktusban, amely jövő kedden már öt hónapja tart. Donald Trump elnök pedig egyszerre fenyegetőzött újabb csapásokkal, és jelzi, hogy folynak a tárgyalások, és csak legyint azokra az aggodalmakra, miszerint a kiújult harcok miatti magas üzemanyagárak ártanának a republikánusoknak a novemberi félidős választásokon.
Egyértelmű, hogy az amerikai–iráni kapcsolatok mélyponton vannak. Az elmúlt hónapokban az amerikai és az izraeli hadsereg totális háborút vívott az Iszlám Köztársaság ellen. Ennek során likvidálták az iráni politikai és katonai vezetés jelentős részét. Teherán amerikai katonai bázisok, az öböl menti arab államok infrastruktúrája, valamint Izrael elleni támadásokkal torolta meg az akciókat. Bár a felek április elején tűzszünetet kötöttek, júniusban pedig szándéknyilatkozatot írtak alá a konfliktus lezárásáról, ezek a megállapodások zsákutcába jutottak, és a fegyveres összecsapások kiújultak. Mostanáig.
A felek álláspontja szöges ellentétben áll olyan kulcskérdésekben, mint az iráni atomprogram, a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés és a szankciók feloldása. Emiatt a legtöbb elemző szkeptikus a tartós rendezést illetően, és ezt igazolja az is, hogy a júniusi megállapodás óta az ellenségeskedés csak fokozódott. Új fejezet helyett a felek a régi sémák foglyai maradtak: egymást vádolják rosszhiszeműséggel és a megállapodások megsértésével, közvetlen párbeszéd helyett harmadik feleken keresztül üzengetnek, a katonai erő alkalmazása pedig azt bizonyítja, hogy mindkét oldal kész tovább emelni a tétet.
Most jön el a békekötés ideje?
Paradox módon azonban éppen ez a pusztító háború teremtheti meg a kapcsolatok rendezésének lehetőségét, mivel a konfliktusban mindkét fél számára patthelyzet állt elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy Washington képtelen megdönteni az Iszlám Köztársaságot, rákényszeríteni atomprogramja feladására vagy a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés átengedésére. Teherán ugyanígy képtelen kiűzni az amerikaiakat a térségből vagy rábírni őket a gazdasági és katonai nyomásgyakorlás feladására. A háború megmutatta: egyik fél sem tud elfogadható áron megsemmisítő csapást mérni a másikra, a felpörgetett ellenségeskedés pedig túl veszélyessé és költségessé vált.
A maximális nyomásgyakorlás kudarca
A kétoldalú kapcsolatok stabilizálására tett utolsó komoly kísérlet a 2015-ös atomalku (JCPOA) volt. Technikailag ez egy szűk megállapodás volt – Irán korlátozta atomprogramját a szankciók részleges feloldásáért cserébe –, de politikailag sokkal nagyobb tétre ment a játék. A döntéshozók abban bíztak, hogy az atomkérdés rendezése után Washington és Teherán képes lesz dűlőre jutni az olyan regionális feszültségek kérdésében is, mint az Irán által támogatott milíciák (a libanoni Hezbollah vagy a jemeni húszik) ügye, és idővel akár a diplomáciai kapcsolatokat is normalizálhatják.
Ez a feltételezés azonban sosem érett be. A 2016 januárjában életbe lépett atomalku azonnal hatalmas belpolitikai ellenszélbe került mindkét országban. Az Egyesült Államokban a republikánusok és néhány demokrata is túl engedékenynek tartotta a megállapodást. Teheránban Haszan Róháni elnöknek és Mohammad Dzsavád Zaríf külügyminiszternek olyan keményvonalasokkal szemben kellett megvédenie a paktumot, akik a kompromisszumot naivitásnak, sőt hazaárulásnak nevezték.
Amikor pedig 2016 végén Donald Trump megnyerte az elnökválasztást, a megmaradt esély is elszállt. Trump a „valaha kötött legrosszabb alkunak” nevezte a megállapodást, majd 2018-ban kiléptette belőle az Egyesült Államokat, és maximális nyomásgyakorlást hirdetett.
Az atomalku felrúgása azonban egyik félnek sem jött be. Washingtonban azt hitték, a szankciókkal és a nemzetközi elszigeteltséggel térdre kényszeríthetik az Iszlám Köztársaságot. Azonban a rezsim túlélte a nyomást, felpörgette atomprogramját, belföldön elnyomóbbá, a régióban pedig agresszívabbá vált. Róháni elnököt a harcias Ebrahim Raiszi váltotta fel, megerősítve az alkut elutasító frakciókat az ajatollahok körében.
Viszont az iráni keményvonalasok sem húzhattak strigulát a győzelem mellé, mert az amerikai korlátozások komoly gazdasági károkat okoztak, ami destabilizáló tüntetéshullámokat indított el. A Hamász 2023. októberi, Izrael elleni támadása után az izraeli és amerikai katonai válaszcsapások pedig drasztikusan meggyengítették Irán regionális szövetségeseit, proxyjait.
A februárban kirobbant háború után mára kialakult patthelyzet most felülírhatja a korábbi makacsságot. Washingtonban kezdik megérteni, hogy szinte minden kényszerítő eszközt bevetettek, mégis kudarcot vallottak. Irán ugyan túlélte a háborút, de ha nem képes talpra állni, a békét már nem biztos, hogy túléli: hadserege megtépázott, romokban heverő gazdasága katasztrofális állapotban van, a társadalmi elégedetlenség pedig egyre nő.
Történelmi párhuzamok: Kína, Vietnám és a kubai ellenpélda
Nem ez lenne az első eset, hogy Washington békét köt korábbi esküdt ellenségével. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a tartós elhidegülés és az elszigetelés ritkán szolgálja az amerikai érdekeket.
A kínai modell: a pragmatizmus diadala
A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása után az Egyesült Államok több mint húsz évig csak Peking elszigetelésére törekedett. Miután azonban Washington közvetett háborúkat veszített Kínával szemben Koreában és Vietnámban, az 1970-es évek elején a döntéshozók belátták: az elszigetelés nem teszi meg nem történtté a kínai kommunista forradalmat. Felismerték, hogy az amerikai érdekeket jobban szolgálja, ha kihasználják a Peking és Moszkva között éppen megjelent geopolitikai ellentéteket.
Ezért Henry Kissinger akkori külügyminiszter javaslatára Washington megkezdte a kapcsolatok fokozatos normalizálását. Eközben az USA sosem mondott le Tajvan támogatásáról; egyszerűen egy időre zárójelbe tette a sziget szuverenitásának kérdését, hogy teret nyisson a közös érdekek mentén történő együttműködésnek. A tanulsága mindennek az volt, hogy a diplomáciai közeledés már az alapvető nézeteltérések rendezése előtt is megkezdődhet.
A vietnámi modell: a háborús sebek közös gyógyítása
Vietnám még durvább példa. Az Egyesült Államok hosszú éveken át vívott az országban pusztító háborút, hogy megakadályozza a kommunisták győzelmét, majd az 1975-ben bekövetkezett vereség után hosszú ideig próbálta elszigetelni Hanoit. Az 1990-es évek közepén azonban Washington arra a következtetésre jutott, hogy a kapcsolatok normalizálása, a kereskedelem bővülése és a regionális stabilitás már jobban szolgálja az érdekeit. A két ország fokozatosan közeledett: az USA enyhítette a gazdasági blokádot, feloldotta a kereskedelmi embargót, majd 1995-ben helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat.
Ez nem azt jelentette, hogy elfelejtették az évtizedes háborút, viszont olyan közös mechanizmusokat hoztak létre, mint az eltűnt amerikai katonák felkutatása az irattárak megnyitásával vagy a közös feltárásokkal. Ez a folyamat alapozta meg, hogy Vietnám a 2010-es és 2020-as évekre Amerika kulcsfontosságú partnere lett a Kínától függetlenedő ellátási láncokban.
Kuba: az elhibázott elnöki különút
Ezzel szemben Barack Obama 2014-es kubai nyitása intő példa volt. Obama nagyrészt elnöki rendeletekre támaszkodva lépett, ami mögött nem volt meg az egyértelmű kétpárti támogatottság, és az akció komoly ellenállásba ütközött az USA-ban élő kubai diaszpóra részéről is. Tehát nagyjából az történt belpolitikai vonalon, mint az iráni atomalku esetében. Mindennek tetejébe amikor Donald Trump hivatalba lépett, ezt a megállapodást is azonnal semmissé tette.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kulfold/2026/07/26/usa-iran-kina-vietnam-kiegyezes-kapcsolatok-rendezes-haboru/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!