Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Gyerekek! – dobom be színpadiasan az egész biciklitúra alatt csúcsra járatott felkiáltást Gyálán, ahol egy jókora méhlegelő közepén felhúzott pavilonban pihengetünk. Szóval, gyerekek! – jegyzem meg fontoskodva –, itt aztán tényleg betartják a kaszálásmentes májust, ezzel pedig bizony nagyon jót tesznek a méheknek. A „méhek” szót azonban már maga alá gyűri a benzines fűkasza hangja, amelyet közvetlenül mögöttünk ránt be egy önkormányzati dolgozó. Nincs más hátra, vesszük a betevő koffeines energiazselé-kockáinkat, és gurulunk tovább a Vajdaságban, mert magától nem fogy el az összes pljeskavica meg burek.
Úgy alakult, hogy a barátaimmal szeretünk a la nature, kerékpárjaink kíséretében megjelenni a szomszédos országokban. Valahogy helyre kell tenni magunkban a nagy trianoni sorskérdést, és ennek a bonyolult feldolgozási folyamatnak talán az a leghatékonyabb módja, ha alaposan átbiciklizzük magunkat rajta. Korábban elgurultunk már Gyuláról Csíkszeredába, Nagymágocsról Bánátba, ezúttal viszont mindössze Szeged–Újvidék léptékben gondolkodtunk, a Vajdaság egy kicsiny, ám számunkra annál meghatározóbb szeletkéjét feltérképezve.
35
Az Amaretto, a Délvidéki Országzászló és „a Schengen”
– Nagyon édesszájú vagyok – jelenti be a szomszéd asztalnál ülő hajléktalan a szegedi Csiga pékség nagyállomásra néző teraszán.
– Én is – felelem, a tányéromon fekvő mogyorókrémes rúdra csak feleannyira szerelmesen bámulva, mint ő az Amaretto likőrjére.
Rendes alak, megkínál, de még csak dél van. Lassan befut a barátunk Ferihegyről, addig nosztalgiától párás szemmel figyeljük a vasút nyüzsgő környékét, a Boldogasszony sugárutat, fiatalságunk Alsóváros felé mutató napsugaras útvesztőit.
Egyik szentesi cimborámmal felvesszük a másik szentesi barátunkat a peronon, felnyergeljük a paripákat, sapka a fejbe, és a stílusos elsartolás jegyében irány az Árpád téren álló Délvidéki Országzászló. A valaha összeforrva létező, természetes gazdasági és kulturális egységet alkotó dél-alföldi és délvidéki világ elvesztésének emlékművénél beszélgetünk kicsit, egyesítjük erőinket, fotókat lövünk, majd megcélozzuk a tiszaszigeti kishatárt. Az utat csukott szemmel is ismerjük, majd’ mindannyian éltünk Szegeden több-kevesebb ideig, ráadásul számos bácskai és bánáti barátunkat meglátogattuk már korábban – na, nem feltétlenül biciklivel. Ráadásul, mondjuk ki, dél-alföldiként itthon vagyunk a Délvidéken is. Hasonló terep, szokások és kultúra.
Szőreg utolsó utcájáig nincs kérdés, ráadásul az időjárás is tökéletes. Egyik útitársam a műszaki és technikai újítások fanatikusa, a másik meg élő meteorológiai szolgáltató, a hiteltelenül riogató fajtából, én pedig megbízhatóan, ordítva jelzem, amikor megvadult kóborkutyákat kell szétzavarni.
Körülbelül egy óra alatt a tiszaszigeti kishatáron vagyunk, ahol sima az átkelés, mi pedig nem győzzük készíteni a művészfotókat a modern határtechnika és a pirosló pipacsok egyvelegéről. A kora délutáni napsugarak meg-megcsúsznak a pengés, spirálos NATO-dróton, a fecskék könnyed táncot lejtenek az infrakamerák és reflektorok körül. Ez objektíven szemlélve is szép, és kész. Egy későbbi mondásunkat idézve, hosszú órákat a bicikliülésben töltve pedig kijelenthetjük: nemcsak Trianon, hanem a „Schengen” is fáj.
Barátságtalan fogadtatás
Az első napunkat könnyedre terveztük: összesen ötven kilométer tekeréssel Zentáig, ahol egyetlen éjszakára foglaltunk szállást egy Tisza-parti panellakásban. Tiszaszigettől a 103-as számú főúton vezet az út egészen Törökkanizsáig, onnan kell áttérni a 102-esre. De ne szaladjunk ennyire előre!
Nem is sejtettük, hogy a határ utáni első településtől, Gyálától egészen Csókáig bicikliúton haladhatunk. Igaz, kisebb minőségi kifogásokat azért emelhetnénk, mivel szemfüles vállalkozók valószínűleg az építőanyag néhány lényeges elemét fű alatt értékesítették, de mégiscsak külön úton lehet haladni, nem kell az autók között cikázni. A táj lenyűgöző: ritkán van az ember ennyire mélyen, és ezt valahogyan meg lehet érezni. Egyébként éppen Tiszaszigetnél található a történelmi Magyarország legmélyebb pontja, amely 75,8 méterrel fekszik a tengerszint fölött. Lehet hetvenkedni ilyen-olyan hegcsúcsokkal, de azért engedtessék meg: ez az ország legalja.
Ezen túl nyárfacsoportok, csatornák, vadvirágok és a végtelen, bevetett fekete föld öleli körül a túrázókat – azaz minket, mert más nem nagyon túrázik erre. A bringautat minden erejével igyekszik visszahódítani a természet, de az aszfalt még nem adta meg magát. Egy ponton szemétteleppé változik, majd újra beleveszik a rónák végtelenjébe. Kedves, jó műszaki-specialista barátunk biciklijével közben valami különös történik: újra és újra lelapul a hátsó kereke, de legalább végre előkerülhet a táska mélyéről a csúcskategóriás minikompresszor. Nehezítés.
Törökkanizsa határába érve viszont nem a tüskék, nem az út minősége, hanem egy nagy csapat izmos lábú fekete kutya zavar ki minket a bicikliútról a közútra. A korábbi útiriportunkban foglaltakhoz hasonlóan ismét felhívjuk a figyelmet arra, hogy ilyenkor a legjobb megoldás az artikulálatlan üvöltés, egy-két levegőbe rúgás és a menekülés.
A nagy ijedségre való tekintettel ideje megvenni az első ismeretlen márkájú jégkrémet és gumicukrot a falu központi vegyesboltjában. Nyilvánvalóan itt található a főtér is. A padokat többnyire szerbül beszélő cigányok koptatják, a napernyős kiülős helyeken pedig a falusiak kávéznak. A település legmagasabb pontjait a katolikus és az ortodox templom képezi – tehát tisztességes a község. Külső jegyeit tekintve pedig talán az egész Délvidéket – sőt néhol a partiumi román részeket is – jellemzik a gazdagságot hirdető, vakolatlan téglaházak és csempeborítású épületek.
Szóval a jégkrém. A neve Kontiki, de nem csak konteósoknak ajánljuk, mert nagyon finom és gyümölcsös. És olybá tűnik, a szerbek gumicukorban is verhetetlenek. Így már röhögve kibírjuk Zentáig.
35
Isten leült gyurmázni
Tovább gyűrjük a kilométereket a verőfényes tavaszi napsütésben, és azért mondjuk ki: többnyire szembeszélben. A csókai katolikus templomhoz érve aztán érdekes látvány köti le a figyelmünket. A templom oldalában egy Rákóczi-szobor áll, közvetlenül a bejárat mellett pedig egy ló legelészik.
És bár különösebb extremitások nem jellemzik ezt az utat, a széthullott Nagy-Jugoszlávia darabkái azért rendre előtűnnek egy-egy Lenin utca, Tito utca vagy partizánszobor képében (erről egy kedves barátom megjegyezte, reméli, magyarok verték agyon) – igaz, inkább már csak a városokban. Az aktuálpolitikának, azon belül is a Vucsics-rendszert a korrupcióval végképp összekötő újvidéki tragédiának szintén akadnak nyomai: sok helyen vörös tenyérlenyomatok, pumpaj-feliratok – azaz „fokozd a nyomást” –, esetleg a hatalomhoz közel álló huligánok FUCK BLK, vagyis fuck blokaderi graffitijei láthatók, utalva az utcai összecsapásokra és a rendszerellenes tömegtüntetésekre.
Innen már alig hat-nyolc kilométer Zenta, első napunk végállomása, ahová a csatornákkal szabdalt, kissé elhagyatott síkvidéki világot magunk mögött hagyva gördülünk be. Átkelve az ikonikus sárga Tisza-hídon elmarad mögöttünk a történelmi értelemben vett Bánság, és megérkezünk Bácskába. Ez a híd nagy választóvonal, és megannyi Bácska–Bánát beef alapja, mint például a: „Mi a jó Bánátban? Hogy a Tisza-partról láthatják Bácskát”, vagy a bánáti verzió: „Isten leült gyurmázni, a jól sikerült embereket Bánátban hagyta, a többit meg átdobálta a Tiszán.” Mi nem választunk oldalt.
Elfoglaljuk a szállást, és rádöbbenünk, hogy a város egyik legjobb pljeskavicázója közvetlenül mellettünk van, így zuhany után azonnal megvacsorázunk. A következő lépés az lenne, hogy keresünk egy hangulatos teraszt a belvárosban, és megiszunk egy korsó Jelen pivót meg egy kis pelinkovacot, de a fokozatosan romló időjárás, a szemerkélő eső és az egyébként impozáns délvidéki mezőváros kissé kihalt jellege miatt ez nem egyszerű. Több kört is teszünk a századfordulós, historizáló polgári épületek, öreg fák, kávézók és üzletek között, mire végül sikerrel járunk. Hajnal háromig nem is kerülünk ágyba. A legális kocsmai dohányzástól füstszagú ruháink másnap reggel sok-sok emléket hoznak vissza egy régi, szabadabb világból.
35
Vigyázz, Újvidék, jövünk!
A tervezett nyolcórai indulásból még nincs semmi, holott már kilenc óra van. Műszaki szaki barátunk kioperálja a hatalmas tüskét a külsőből, ami kilyuggatta a belsőt, én pedig iszom egy háromazegyben kávét a szálláson, de ez édeskevés a feltámadáshoz. Az időjárás teljes egészében visszatükrözi mentális és fizikai állapotunkat: hideg, szürke, taknyos idő van, esik az eső. Végre beigazolódni látszik meteorológus barátunk sokkoló előrejelzése: elázunk, fázunk, rossz lesz, meghalunk.
A felszerelésüket nézve nem csodálom, hogy esőt vizionáltak: komoly ponyvák és takarófóliák lepik el őket, míg én széldzsekiben hajtom a bringagépet utánuk, de szigorúan csak az első pékségig, ahol burekkal és joghurttal gyógyulgatunk. Indul a kálváriánk. Könyörtelenül fúj a szél, végtelen egyenes utakon járunk, arcunkba vág az eső, miközben kilencven kilométert kellene beletaposni a biciklikbe. Másnaposan. Vigyázz, Újvidék, jövünk!
A bácskatopolyai vasútállomás lehetősége egy pillanatra komoly kihívóként jelentkezik be a biciklitúra mellé, de hogy egy klasszikust idézzünk: nem vagyunk b*zik!
A Zenta utáni első település Ada lesz, nagyjából hét kilométerre a Tisza-parti várostól. Vérrel és verítékkel kikényszerített megérkezésünk pillanatában eszünkbe jut, hogy: „Gyerekek! Itt született Rákosi Mátyás”, akinek ha van is itt szülőháza, nem nézzük meg. Gyorsan tekerünk is tovább, mert korábban megígértük egy pecellósi barátunknak, hogy meglátogatjuk – tíz éve nem láttuk. Adától Péterréve – ennek bácskai magyar élőnyelvi alakja a Pecelló – még több mint tíz kilométer. Halál.
Egy kis bárányszerű keverék kutya követ minket Ada határáig. Hogy ez támadás vagy csak barátkozás, nem derül ki, mindenesetre nagyon kitartó.
Az ég kissé kiderül, talán már nem is esik, csak nyálkás az idő, a szél is mintha fordult volna, mire megérkezünk a barátunkhoz, akinek a falujában még sosem jártunk, ő viszont már sokat mesélt róla. A táj hasonlít két átlagos dél-alföldi település közötti vidékre, csak itt nagyobbak a terek, messzebb van a jegenyesor, több a siló és a traktor, és még nincs csatornázás, így jár a gyerekek kedvence, a szippantóautó, amelyet alaposan meg tudunk vizsgálni hátulról, mert mögötte döcögünk be a faluba.
A barátunk a kisfiával fogad minket, van minden, mi szem-szájnak ingere: kolbász, szalonna, sonka, és végre először törökkávé. Igazán nem áll szándékomban kiszínezni az eseményeket, de gyakorlatilag ez a gyönyörű, új dzsezvából felszolgált kávé menti meg az életemet.
Feléledve, meglátogatunk a helyi temetőben egy fontos emlékművet, amely azoknak a magyar civileknek állít emléket, akiket 1944–1945-ben, a második világháború végén a jugoszláv partizánmegtorlások során öltek meg. Itt elbúcsúzunk a barátunktól, és indulunk tovább Óbecsére, majd Bácsföldvárra, onnan pedig Temerinbe, ahol már várnak bennünket.
35
Temerinbe költözött az élet
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!