Hirben.hu Hírben jók vagyunk!
A vízkészletekért folytatott verseny világszerte egyre erőteljesebb. Miközben a mezőgazdaság felel a globális édesvízkivétel mintegy 70-72 százalékáért, a népességnövekedés, az urbanizáció és az éghajlatváltozás egyre nagyobb terhet ró a rendelkezésre álló vízkészletekre. Az UNESCO becslése szerint a világ népességének közel fele az év legalább egy részében súlyos vízhiánnyal szembesül. Mindez azt jelenti, hogy a víz mára nem csupán természeti erőforrás vagy környezetvédelmi kérdés, hanem a gazdasági versenyképesség, az élelmiszer-biztonság és a geopolitikai stabilitás egyik meghatározó tényezője.
Amikor vízválságról beszélünk, legtöbben Afrikára vagy a Közel-Keletre gondolunk. Pedig a probléma jóval közelebb van hozzánk. Az elmúlt évtizedekben a világ számos tava szenvedett el drámai vízveszteséget, amelynek következményei messze túlmutatnak a környezetromláson: egész régiók gazdaságát, társadalmi szerkezetét és biztonságát alakítják át. Könnyű lenne mindenért a klímaváltozást okolni. A valóság azonban jóval összetettebb. A tavak zsugorodása mögött sok esetben nem önmagában az éghajlatváltozás áll, hanem a vízgazdálkodási döntések, a mezőgazdasági vízfelhasználás, az infrastruktúra-fejlesztések elmaradása és a természeti erőforrások fenntarthatatlan hasznosítása.
A klímaváltozás ezeket a folyamatokat csak súlyosbítja, de ritkán tekinthető kizárólagos oknak. Bár a tavak zsugorodása mögött eltérő okok húzódnak meg, történetük közös tanulsága, hogy a vízgazdálkodási döntések következményei gyakran csak évtizedekkel később válnak igazán láthatóvá. Az alábbiakban három, egymástól földrajzilag távol eső tó – az Aral-tó, az iráni Urmia-tó és a Velencei-tó – példáján keresztül mutatjuk be, hogy milyen eltérő folyamatok vezethetnek vízválsághoz, és milyen közös tanulságokkal szolgálnak a 21. század egyik legfontosabb stratégiai kihívása, a vízbiztonság szempontjából.
Ez bizony a tervgazdaság ökológiai öröksége
Kevés környezeti katasztrófa szemlélteti olyan drámai módon az emberi beavatkozás következményeit, mint az Aral-tó története. Az egykor közel 68 ezer négyzetkilométeres, a világ negyedik legnagyobb tavának számító vízfelület mára eredeti méretének töredékére zsugorodott. Az 1960-as évek óta felszínének mintegy 90 százaléka eltűnt, a tómeder jelentős részén pedig létrejött az Aralkum, a világ egyik legfiatalabb sivataga. Az Aral-tó kiszáradása nem természeti csapás, hanem tudatos gazdaságpolitikai döntések következménye volt.
Az 1960-as évektől a Szovjetunió célja az volt, hogy Közép-Ázsiát a birodalom legfontosabb gyapottermelő régiójává alakítsa. Ennek érdekében a térség két legnagyobb folyója, az Amu-darja és a Szir-darja vizét kiterjedt öntözőrendszerekbe terelték, hogy biztosítsák a „fehér aranyként” emlegetett gyapot nagyüzemi termesztését. A rendszer rövid távon működött ugyan, hiszen a gyapottermelés nőtt, a térségben a csúcsidőszakokban évente 6-8 millió tonna gyapotot takarítottak be, a tó azonban elveszítette természetes utánpótlását, az Amu-darját mára bátran nevezhetnénk Kamu-darjának.
Jól szemlélteti a miértet, hogy 1 kilogramm gyapot termesztéséhez akár 20 ezer liter víz felhasználására is szükség lehet.
Az Aral-tó kiszáradásának következményei azonban messze túlmutatnak a vízszint csökkenésén. A halászat gyakorlatilag összeomlott, az egykor jelentős kikötővárosok elveszítették gazdasági szerepüket, a kiszáradt tómederből kialakult Aralkum-sivatagból pedig évente több millió tonna sóval és növényvédőszer-maradványokkal szennyezett por kerül a légkörbe, amely akár több száz kilométeres távolságra is eljut. A helyi mikroklíma átalakult, felgyorsult a mezőgazdasági területek szikesedése, miközben a térség élők körében jelentősen nőtt a légzőszervi és egyéb krónikus megbetegedések száma.
Az Aral-tó esete mára a nemzetközi szakirodalomban a fenntarthatatlan vízgazdálkodás egyik legismertebb példája lett. Bár az elmúlt két évtizedben több helyreállítási program is indult, amelyeknek köszönhetően az északi Aral vízszintje részben stabilizálódott, ezek elsősorban a károk mérséklését szolgálják. Az egykori tó ökológiai rendszerének helyreállítása továbbra is rendkívül korlátozott lehetőségekkel bír.
A rövid távú döntések hosszú távú ára
Az iráni Urmia-tó története első pillantásra jelentősen eltér az Aral-tóétól. Míg Közép-Ázsiában egy központilag irányított gazdaságpolitikai döntés vezetett ökológiai katasztrófához, addig Iránban a tó zsugorodása hosszú évtizedeken át felhalmozódó, decentralizált vízgazdálkodási, mezőgazdasági és fejlesztéspolitikai döntések eredménye. Az egykor a Közel-Kelet legnagyobb sós tavának számító Urmia az elmúlt három évtizedben vízfelületének közel 90 százalékát elveszítette.
A tó vízgyűjtő területén több mint ötven gát épült, jelentősen bővült az öntözött mezőgazdaság, miközben több ezer – leginkább engedély nélkül létesített – talajvízkút kezdte meg működését. Az almaültetvények, a cukorrépa- és lucernatermesztés növekvő vízigénye fokozatosan meghaladta a térség természetes vízutánpótlását, ami tartós vízmérleghiány kialakulásához vezetett. A helyzetet tovább súlyosbították azok a vízügyi beavatkozások – például egyes mellékfolyók elterelése vagy a tó környezetében végzett, a sóterhelés mérséklését célzó, ugyanakkor a tó természetes kiterjedését is csökkentő műszaki megoldások –, amelyek átfogónak aligha nevezhető környezeti hatásvizsgálatok mellett valósultak meg.
A tó állapotának romlása ráadásul nem csupán környezeti, hanem társadalmi és politikai következményekkel is járt.
A 2010-es évektől több alkalommal tüntettek Tabrizban, Urmiában és más északnyugat-iráni városokban a tó megmentését követelve. A demonstrálók a kormány vízgazdálkodási politikáját és a nagyszabású gátépítéseket tették felelőssé a válságért, a hatóságok pedig több esetben erőszakkal oszlatták fel a tiltakozásokat.
A helyzet kezelésére Irán 2013-ban ugyan elindított egy átfogó helyreállítási programot, és az elmúlt évek csapadékosabb időszakai is javítottak átmenetileg a tó állapotán, a legtöbb szakértő szerint azonban ezek a kedvező változások elsősorban a hidrológiai viszonyoknak voltak köszönhetők, nem pedig a vízfelhasználás szerkezeti átalakulásának. Hiába épülnek újabb gátak vagy vízátvezető rendszerek, tartós eredmény nem érhető el addig, amíg a térség több vizet használ fel, mint amennyi természetes módon érkezik.
Budapesttől csak 50 kilométer a magyar Aral-tó?
Az elmúlt években sokat hallottuk, hogy a Velencei-tó a következő Aral-tó. A párhuzam első pillantásra érthetőnek tűnhet, valójában azonban csak részben állja meg a helyét. A Velencei-tó sekély, szikes tó, amelynek vízszintje történelmileg is jelentős ingadozásokat mutatott. A szárazabb időszakok nem új jelenségek, a múlt század közepén és a 2000-es évek elején is előfordultak hasonló vízhiányos periódusok. Az elmúlt évek rekordközeli alacsony vízállása ugyanakkor már egy olyan […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!