Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A Midnight Hammer névre keresztelt amerikai hadművelet, amely Fordó, Natanz és Iszfahán környékére mért precíziós csapásokat, azonnali politikai reakciót váltott ki Iránból. A teheráni parlament válaszlépésként felhatalmazta a kormányt, hogy szükség esetén zárja le a Hormuzi-szorost – azt a tengeri folyosót, amelyen keresztül a világ olajellátásának mintegy 20 százaléka halad át nap mint nap.
A Hormuzi-szoros lezárása, ha megvalósul, nem csupán egy regionális konfliktus súlyosbodását jelentené, hanem egy világméretű gazdasági sokkot is előidézhetne, amelynek hatásait a benzinkutaktól a tőzsdéken át az ellátási láncokig mindenki megérezné.
A múlt árnyai: amikor a stratégia nem találkozik a realitással
Bármennyire is frissnek tűnik a helyzet, a történelmi párhuzamok fájdalmasan ismerősek. Jonathan Schroden amerikai biztonságpolitikai szakértő a War on the Rocks hasábjain írott cikkében elmondja, hogy 2011-ben, amikor az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának tanácsadójaként dolgozott, a parancsnokság vezetői az ezzel a lehetőséggel kapcsolatos aggodalmuk miatt felkérték, végezzen összehasonlító elemzést a Hormuzi-szoros esetleges lezárásáról és Nagy-Britannia 1915-ös történelmi kudarcáról a Dardanellák újranyitásával kapcsolatban.
A Hormuzi-szoros lezárásának fenyegetése ugyanis sok tekintetben a Dardanellák 1915-ös brit hadjáratának emlékeit idézi – egy kudarcba fulladt katonai kísérletet, amelynek tanulságai máig érvényesek.
Az első világháború egyik legtragikusabb epizódjaként emlegetett dardanellai offenzíva célja a stratégiai szoros ellenőrzése volt, amely az Égei-tengert köti össze a Márvány-tengerrel. A brit és francia vezetés úgy vélte, hogy a tengeri útvonal megnyitása lehetővé teszi Oroszország utánpótlásának biztosítását, és végső soron az Oszmán Birodalom kivonását a háborúból.
A gond csupán az volt, hogy a stratégia nem találkozott sem a katonai valósággal, sem a műveleti kapacitásokkal. A szoros három védelmi réteggel volt megerősítve: part menti ágyúkkal, mozgó tüzérségi egységekkel és jól álcázott aknamezőkkel, amelyek végül döntő szerepet játszottak a brit-francia kudarcban.
A tengeri műveletek, bár látványosak voltak, nem tudták áttörni az oszmán védelmet, és a művelet hamar brutális szárazföldi háborúvá alakult Gallipolinál. A szövetséges erők kilenc hónapon át tartó harcok után, hatalmas veszteségeket szenvedve, stratégiai eredmények nélkül vonultak vissza.
Az aszimmetrikus hadviselés dilemmája
A Dardanellák története ékes példája annak, hogy egy szűk, stratégiai jelentőségű tengeri útvonal lezárása – vagy annak fenyegetése – milyen mértékű katonai és politikai kihívást jelent. A 21. században Irán szerepe hasonló. Bár nem rendelkezik a világ legerősebb haditengerészetével, aszimmetrikus képességei révén – aknákkal, gyorsnaszádokkal, tengeralattjárókkal, rakétás drónokkal – képes lehet jelentős mértékben megnehezíteni vagy akár ideiglenesen lehetetlenné tenni a Hormuzi-szoroson való áthaladást.
Az aknaharc különösen fontos tényező. Schroden szerint az Egyesült Államok ugyan rendelkezik aknaelhárító képességekkel, ám ezek szűkösek, és évek óta alulfinanszírozottak. Bahreinben állomásozik négy aknamentesítő hajó, de ezek bevetése időigényes és veszélyes, különösen egy olyan konfliktushelyzetben, ahol Irán más típusú támadásokkal – például part menti rakétákkal vagy tengeri drónokkal – is operálhat.
A politikai célok és katonai eszközök összehangolása
Az 1915-ös brit kudarc egyik legfőbb oka az volt, hogy a politikai célok – az Oszmán Birodalom gyors térdre kényszerítése – nem álltak arányban az alkalmazott katonai eszközökkel. Ugyanez a veszély ma is fennáll, különösen olyan környezetben, ahol a döntések gyorsan születnek, és gyakran a pillanat hevében.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!