Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Napjainkban, amikor a bérek és reálbérek újra politikai kérdéssé váltak, és az infláció minden fizetési papíron ott hagyta a nyomát, újra előkerül egy régi szereplő. A szakszervezetek. Sokan úgy gondolják, eltűntek, elvesztették a súlyukat, idejétmúlt intézmények lettek. A számok azonban mást mondanak. A nemzetközi tapasztalatok szerint ott, ahol az elmúlt évtizedekben visszaesett a szakszervezeti tagság, nőtt a jövedelmi egyenlőtlenség. Az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Írországban és Kelet-Európa nagy részén hasonló pálya rajzolódik ki, gyengülő kollektív alku, szélesedő bérszakadék, csökkenő munkavállalói érdekérvényesítés.
Ugyanakkor közben a szakszervezetek funkciója is megváltozott. Ma már ritkán jelennek meg a társadalmi átalakulás motorjaként. Sokkal inkább védelmi pozícióból működnek, szűkülő mozgástérben. A technológiai fejlődés, a globalizáció és a munkaerőpiac kettészakadása egyszerre gyengíti az alacsonyabb képzettségűek alkuerejét és erősíti az egyéni bértárgyalásokat a magasabb jövedelmi szinteken. A paradoxon mégis megmarad: ahol működik a szociális párbeszéd, ott kiegyensúlyozottabb a gazdasági növekedés, stabilabb a társadalom, és erősebbek a demokratikus intézmények.
Magyarország ebben az összefüggésrendszerben sajátos helyet foglal el. A rendszerváltás után a szakszervezeti struktúra szinte teljesen szétesett, a szabályozás töredezetté vált, az érdekegyeztetés fokozatosan kiüresedett. Ma egyszerre van jelen a szervezkedési jogok gyengülése, az ágazati tárgyalások hiánya és az átláthatatlan intézményi rendszer. A kérdés ezért nem az, hogy vannak-e szakszervezetek Magyarországon. Hanem az, hogy milyen gazdasági és társadalmi ára van annak, ha tartósan gyengék maradnak.
A kérdés tehát nemcsak elméleti, hanem nagyon is gyakorlati: mit jelent mindez a magyar gazdaság működésére, a bérek alakulására, az egyenlőtlenségekre és végső soron a társadalmi stabilitásra nézve. Ennek megértéséhez két oldalról közelítettünk. Megkérdeztük Szabó Imre Szilárd munkajogi szakjogászt, aki doktori értekezését is a szakszervezetek és a munkaügyi kapcsolatok témájából írta, valamint Pogátsa Zoltán közgazdászt, hogy jogi és makrogazdasági szempontból is megvizsgáljuk: mit veszít, és mit nyerhetne Magyarország a gyenge szakszervezeti jelenléttel.
Így alakult át a szakszervezetek jogi környezete
Mindenekelőtt a jogi környezetet kell érteni. Nemcsak azért, mert sokat változott, hanem mert a rendszerváltás után sajátos, máig ható pályára állt. Ahogy Szabó Imre Szilárd hangsúlyozza, az államszocialista időszak munkaügyi kapcsolati rendszere nem tűnt el egyik napról a másikra. A szervezeti struktúrák, a működési logika, sőt gyakran az emberi hálózatok is tovább éltek, miközben tömegesen alakultak új szakszervezetek. Ez a kettősség hozta létre a szakszervezeti pluralizmust. Egy erősen széttöredezett érdekképviseleti rendszert, laza belső kapcsolatokkal, sokszor egymással versengő szervezetekkel.
A kilencvenes években mindez politikai-ideológiai törésvonalak mentén is megjelent, ami tovább gyengítette az egységes fellépést. A rendszer súlypontja közben vállalati szinten ragadt meg, jellemzően a nagyvállalatoknál. Ennek máig érezhető következményei vannak. A kollektív szerződések erősen decentralizáltak, az érdekérvényesítés döntően helyi szinten zajlik. A szakszervezeti tagdíjak szinte kizárólag a helyi szakszervezeteknél csapódnak le, ágazati vagy országos szinten alig jelennek meg erőforrások. Erre épültek rá az üzemi tanácsok, amelyek párhuzamos jogosítványaikkal tovább bonyolították a rendszert.
Az eredmény egy nehezen átlátható, széttagolt struktúra lett, amelyben a jogi keretek nem erősítették, hanem inkább szétfeszítették a munkavállalói érdekképviseletet.
Szabó Imre Szilárd így összegezte mindezt az Indexnek: „A szakszervezetekre vonatkozó kérdéseket ezért történetileg is meghatározza az alapvetően helyi szinten szerveződő felépítés, a kollektív szerződések erősen decentralizált jellege, melynél megkerülhetetlen szempont, hogy a szakszervezeti tagdíjak túlnyomó többsége is az adott munkáltatói (nagyon kivételes esetben ágazati, alágazati) szinten realizálódik. Erre épültek rá a választott vállalati üzemi tanácsok, amelyek még kaotikusabbá tették a rendszert.”
2010 után alapvető szemléletváltás történt a szakszervezetek jogi megítélésében. A hangsúly fokozatosan eltolódott a kollektív érdekegyeztetésről az egyoldalú kormányzati döntéshozatal irányába. Ahogy Szabó Imre Szilárd fogalmaz, miközben a munka világa és az újraelosztás feltételei folyamatosan változnak, az ezeket a folyamatokat elvileg befolyásoló érdekképviseletek véleménye egyre inkább a peremre szorult. Egy stabil, kétharmados parlamenti többség mellett ez részben magától értetődő, de a szociális párbeszéd mozgásterét döntően az is meghatározta, hogyan tekintett az adott kormányzat az érdekegyeztetés intézményeire.
Ez a felfogás különösen látványosan jelent meg a jogalkotásban. A közszféra jogállási törvényeiben végrehajtott változások érdemben szűkítették a kollektív munkajog eszköztárát. Ennek következtében olyan szakszervezetek is elveszítették korábbi súlyukat, amelyek korábban jelentős tagsággal és befolyással rendelkeztek. A jogi keretek átalakítása nemcsak lehetőségeket vont el, hanem strukturálisan is gyengítette az érdekérvényesítést.
Kollektív autonómia papíron, gyenge alku a gyakorlatban
A versenyszférában sem maradt érintetlen a rendszer. Az új munka törvénykönyve több ponton csorbította a szakszervezetek korábbi jogait: megszűnt az úgynevezett kifogás intézménye, szűkült a hatósághoz fordulás lehetősége, változtak a sztrájkjogi szabályok, csökkent a munkaidő-kedvezmény mértéke, és sok esetben érdemi jogkövetkezmények nélkül maradtak a kollektív jogsértések. Ezek együtt érezhetően gyengítették a szakszervezetek alkupozícióját.
Szabó Imre Szilárd ugyanakkor hangsúlyozza: a jelenlegi munkajogi környezetben sem lehetetlen érdemi működést és eredményeket elérni. A folyamatos panaszkodás önmagában kontraproduktív. A munkavállalók érdekérvényesítési képességének gyengesége ugyanis nem elsősorban jogi kérdés.
Sokkal inkább szemléleti, kulturális és társadalmi probléma – amelyen a törvények önmagukban aligha tudnak változtatni.
A 2012-ben hatályba lépett Munka Törvénykönyve alapvetően új logikát vezetett be. A jogalkotó szándéka szerint rendkívül széles teret nyitott a kollektív autonómiának, vagyis annak, hogy a felek – a munkáltató és a szakszervezet – maguk alakítsák a munkafeltételek jelentős részét. A munkajog jogforrási rendszerének átalakításával a hangsúly a törvényi szabályokról a kollektív szerződésekre került volna át.
A munkajogi szakjogász szerint ennek kulcseleme az úgynevezett kétoldalú diszpozitivitás lett. Vagyis az, hogy a törvényi előírásoktól nemcsak a munkavállaló javára, hanem akár a hátrányára is el lehet térni kollektív szerződésben. Elméletben ez jelentősen megnövelte volna a szakszervezetek és a munkáltatók mozgásterét a versenyszférában, és ezzel együtt a felelősségüket is. Röviden: a felek a törvény által kijelölt kereteken belül közösen „átírhatták” volna a Munka Törvénykönyvét, a saját működésükhöz igazítva.
A gyakorlatban azonban – ahogy Szabó Imre Szilárd rámutatott – ez a kísérlet nagyrészt kudarcosnak bizonyult. A hatályos Munka Törvénykönyve önmagában is kellően rugalmas, és a munkáltatók jelentős részének megfelel, így sok esetben nincs valódi érdek a kollektív szerződések megkötésére. A jogi keretek önmagukban is kiszolgálják a munkaadói igényeket, kollektív alku nélkül is.
Pedig a kollektív szerződés épp attól válhatna erős eszközzé, hogy képes lenne túlmutatni az egyedi vállalati érdekeken. Ha működne, nemcsak munkajogi kérdéseket rendezne, hanem hatna a bérek alakulására, a jövedelmek eloszlására és végső soron a gazdaság egészére. Innen nézve a probléma már nem elsősorban jogi, hanem makrogazdasági. Így az a kérdés, hogy a gyenge kollektív érdekérvényesítés milyen következményekkel jár a növekedésre, az egyenlőtlenségekre és a gazdasági stabilitásra. Innen érdemes továbbmenni.
Bér vagy profit? Mit jelent a szakszervezetek ereje a gazdaságban
Pogátsa Zoltán szerint a szakszervezetek makrogazdasági jelentősége ott válik igazán láthatóvá, ahol valódi megállapodási képesség van a munkaadók és a munkavállalók között. Egy erős szakszervezeti rendszer nem konfliktusokat termel, hanem kiszámíthatóságot: világos szabályokat arra, hogyan oszlik meg a gazdasági növekedés eredménye. Ha jól megy a gazdaság, a mechanizmus egyszerű. A GDP nő, és kérdés, hogy ebből a növekményből mennyi jut a munkavállalóknak bér formájában
Minden gazdaságban létezik egy bér–profit arány: a megtermelt jövedelem mekkora részét fizetik ki bérekben, és mennyi marad profithozamként. Egy működő szakszervezeti rendszerben a bérek nagyjából lépést tartanak a GDP növekedésével. Magyarországon azonban ez az összefüggés az elmúlt 10–15 évben látványosan megszakadt. Hiába nőtt a GDP, a bérek aránya drámaian visszaesett a nemzeti jövedelmen belül. A növekmény nagyobb része a profitoldalon csapódott […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!