Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Több mint másfél éve járja az országot Labovszky Tamara, korábban gyermekvédelmi, szociális ágazatban dolgozó szakember és Simo Lakatos Barna rendező Fogd a kezem című dokumentumfilmjével, amely több szempontból is különleges. Egyrészt minden este tartozik egy kerekasztal-beszélgetés is a vetítés mellé, ahol az egyórás filmet egy csaknem ugyanolyan hosszú beszélgetés követi a két készítővel és bizonyos helyeken meghívott vendégekkel. A budapesti állomáson volt szerencsénk megnézni a filmet, ahol a beszélgetéshez Molnár László, korábbi gyermekvédelmi szakember is csatlakozott, aki 23 éven keresztül vezette a TEGYESZ-t (a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatot).
A film olyan szempontból különleges, hogy Tamara vállalta a főszerepet, és egy napján keresztül mutatja be a gyermekvédelem helyzetét, működését és kihívásait, méghozzá volt és jelenlegi intézetis, állami gondozott gyermekek – akik már felnőttek – visszaemlékezésein és álmain keresztül. A megszólalók a legrosszabb és a legjobb élményeiket tárják a nézők elé, miközben néhány gyermek olyan legnagyobb álmát mutatja be, mint például hogy legyen egy jó sportcipője, esetleg egy új játéka, vagy olyan ruhája, amelyet nem valaki más után kell hordania.
A film természetesen nem csak negatív élményekből táplálkozik, hiszen vannak olyanok, akik szerető, törődő, gondoskodó nevelőszülőkről számoltak be, és egy olyan gyermekkorról, amilyenről a többiek csak álmodnak. Nem véletlenül hívják őket a szakmában „szerencséseknek”, hiszen a legtöbbeknek ez nem adatik meg. A drámai fordulat viszont egyértelműen a film vége felé érkezik, amikor az egyik volt gondozott úgy foglalja össze a magyar gyermekvédelem helyzetét, hogy
úgy szar az egész, ahogy van.
Bár a filmben vannak pozitív és negatív példák is, elvitathatatlan, hogy a negatív emlékekről, a szegénységről, a kirekesztettségről, a kevés pénzről, a kevés szakemberről, az élhetetlen körülményekről és a csalódásokról sokkal több szó esik. Viszont a készítők feltett szándéka volt, hogy ne „nyomorpornót” forgassanak – holott elmondásuk szerint ők is találkoztak már a Szőlő utcai ügyhöz hasonlóval, amelyet jelenleg is vizsgálnak a hatóságok –, hanem egy olyan filmet, amely az egész rendszer helyzetét és kilátástalanságát mutatja be. A cél pedig nemcsak a hibák feltárása, hanem a társadalmi felelősségvállalás serkentése és a rendszer élhetőbbé tétele.
Fontos kiemelni, hogy a film a háttérbeszélgetés nélkül – és fordítva – korántsem lenne annyira hatásos, annyira húsbavágó és lélekrágó, mint így, csomagban. A készítők ezt el is mondták, hogy a koncepció a kezdetektől fogva így nézett ki, ugyanis tudták azt, hogy a film és a beszélgetés teljesen más hangulatokat fog meg, teljesen más dolgokra világít rá, viszont ahogy ezek összeadódnak, úgy egy olyan élménnyel gazdagodik a néző/hallgató, amelyet soha nem fog elfelejteni. Hogy ez inkább pozitív vagy negatív, azt mindenki ítélje majd meg önmaga.
A nem működő jelzőrendszer
A vetítés után a kerekasztal-beszélgetésen Labovszky Tamara arról beszélt, neki az a fontos, hogy valósághűen láttassák a gyermekek helyzetét a mai Magyarországon. Azt, hogy a NER rendszere hogyan hatott erre, a szociálpolitika, a szakpolitika, a szakemberek teljes hiánya – például a Belügyminisztériumhoz, egy rendőrhöz tartoztak a gyermekeket érintő minisztériumok – milyen súlyos károkat okozott az elmúlt években. Véleménye szerint ezért fontos, hogy a gyermekek helyzetét kihozzák a szakellátásban élő állami gondozott lakásotthonos, javítós közegből.
Ezért a történetek szintjén is próbálunk olyan narratívát követni, ahol a gyermeki lét van fókuszban. A gyerek csak eszköze volt a hatalom megtartásának, mi, minden magyar felnőtt ezt hagytuk, nem védtük meg a gyerekeket, ezért jutottunk el odáig, hogy a fekély kifakadt, a legkiszolgáltatottabb gyerekeknél, az állami gondozottaknál
– fogalmazta meg a korábbi szociális munkás.
„A gyermekvédelem, amely alap- és szakellátásból áll, amellett hogy a kormány a működését ellehetetlenítette, végtelenül korrupttá vált, és nem szolgál más célt, mint hogy a vezetők a székükben maradhassanak. Ezek a vezetők lehetnek kormányhivatal, oktatási intézmények, a Klikk, szociális intézmények vezetői, képviselők, polgármesterek, államtitkárok, és eljutunk a miniszteri szintre is” – mondta Molnár László. Véleménye szerint közelebb hozható az emberekhez, ha nem a szakellátottak története a hangsúlyosabb, hanem a családban élő gyermekek helyzete.
Labovszky úgy látja, ha a szakellátásban élő gyermekekről beszélünk, ott csak a nyomorpornó jelenik meg, de hiába volt Szőlő utcai tüntetés, a javítós gyermekek helyzete, ha lehet, még rosszabb és átláthatatlanabb lett. „Ezért nem szabad a gyermeket felhasználni semmilyen – még ha a szándék jónak is tűnik – célra” – hangsúlyozta. Véleménye szerint annak a felelősségét kell kidomborítani, hogy ez minden magyar felnőtt közös felelőssége, és egyben a hatalmi gépezet bűne.
Alapellátásban a gyermekjóléti központba telefonált egy megyei gyermekpszichiátria, hogy ellátásukba került egy öngyilkosságkrízisébe került gyerek iskolai bántalmazás miatt. Kiderült, hogy szinte elsős kora óta verbálisan bántalmazza egy osztálytársa. Egyik szereplő sem roma, nem mélyszegénységben élnek, átlag középosztálybeli családok gyerekei. A szakembereknek, jelen esetben a gyermekjóléti központnak nem volt tudomása az esetről, az iskola hivatalosan soha nem jelzett, pedig az érintett gyerekek már bőven felső tagozatosak voltak
– mesélt el egy történetet Labovszky. A bántalmazott gyermek szülője már többször jelzett az iskolának, az osztályfőnök próbált segítséget kérni, de az igazgató, akinek erre jogköre van, nem jelzett megfelelően. Történt ez egy olyan kisvárosban, ahol előtte pár évvel egy diák – másik iskolából – öngyilkos lett. Elmondása szerint ez a tragédia sem hozta el azt az eredményt, hogy a jelzőrendszer valós lépéseket hozzon – ennek pedig két oka van:
- a szakemberek kiégése, eszköztelensége és tudáshiánya,
- az állami struktúra teljes hiánya.
„Minden rendben van”
A szakemberek szerint sok esetben az igazgatók nem jeleznek, mert a kevés gyermek miatt harc van a létszámért, vagy nem akarják, hogy az intézményüknek rossz hírneve legyen, esetleg azt, hogy akár egy diák elvesztése is a bezárással fenyegessen egy kis településen lévő iskolát. Molnár László szerint ezt az állapotot a teljes rendszer hozta létre. Ez okozhatta azt, hogy egy „kisiskolás gyermeknek a teljes általános iskola éveit kellett megalázásban, félelemben, verbális bántalmazásban végigélnie”, miközben se ő, se a bántalmazó gyermek nem kapott szakmai segítséget ahhoz, hogy ne ilyenné váljon.
Ám a szakemberek azt is hangsúlyozták, hogy ez nem a gyermekek hibája, hiszen ők minden esetben a családjukban valamilyen elhanyagolás áldozatai. Ennek eredményeképpen pedig egy kisváros kis létszámú iskolájában „rögtön két gyermek súlyos lelki sebekkel van jelen a világban, és válik így kamasszá” – s mivel a teljes szociális rendszer abuzáló, ezért valószínűleg így válnak felnőtté is. Mindezt pedig arra vezetik vissza, hogy az állam eltakarja a problémákat, a felsővezetők és a fenntartók pedig megtarthassák a széküket.
Labovszky arra is kitért, hogy van olyan család, ahol 8-10 év alatt sem változott a szülők veszélyeztető magatartása, ez idő alatt „volt ebben a családban pici gyermek, aki mérget ivott, volt gyermek, akire nem figyeltek, és felakadt a kerítésen, úgy, hogy az komoly sérülést okozott számára”. Az évek alatt a gyermekvédelmi szakemberek – családsegítő, esetmenedzser – több alkalommal javasolták a családból történő kiemelést, ám ez mégsem történt meg időben.
Ennek oka, hogy a szakellátásban 10-15 éve jelenlévő férőhelyhiányt úgy álcázta a kormány, hogy nem utaltak be gyereket, tehát radar alatt marad az a több mint 4000, családjukban veszélyben élő gyerek, akik csak férőhelyhiány miatt szenvednek a veszélyeztető környezetben
– fogalmazott. A példában említett családban élő gyermekek is ott vannak azon 117 ezer veszélyeztetett gyermek között (ez mára 120 ezer fölé nőtt, a jelzések pedig az évi 150 ezret is elérik – a szerk.), akik „egy bántalmazó rendszer áldozatai”. Végül 10 év után sikerült a gyermekvédelmi szakembereknek elérni a családból történő kiemelést, de férőhelyhiány miatt ezek a gyermekek még további egy évig a családjukban maradtak. „Még egy éven át aggódtak a szakemberek értük, és csak bízni tudtak, hogy visszafordíthatatlan tragédia nem történik” – mondta.
Ezzel egy időben a megyei […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!