Hirben.hu Hírben jók vagyunk! „Kötetünk korkép. Két politikával foglalkozó kortárs látlelete egy korról, korszakról, a magyarországi átmenetből kinőtt politikai rendszerről, amelyben egy szereplő történelmi léptékben vált hegemónná, és történelmi léptékű, s egyben több nemzetközi tendenciát sajátosan beteljesítő hatalmi és államrendet hozott létre. Ez Orbán Viktor kora, valamint Orbán Viktor abszolút köztársasága.”
Egy sosem hallott jelzős szerkezet
Ezzel a felütéssel kezdődik a honi politikai spektrum két szélső pontjáról, a MIÉP belső köreiből, Csurka István elnöki tanácsadójaként (Zárug Péter Farkas), valamint az SZDSZ háttérintézményéből (Török Gábor) induló, és az Orbán-rendszer kritikájánál találkozó két politológus körülbelül egy hónappal ezelőtt elkészült, és a 97. Ünnepi Könyvhéten a dedikálásnál kisebbfajta közlekedési dugót okozó könyve, az Orbán kora. Amelynek az alcíme (Vázlat egy abszolút köztársaságról) talán még izgalmasabb, mint a főcím, egy felettébb szokatlan jelzős szerkezetet hoz be a köztudatba. Hiszen az abszolút jelzőt mindezidáig csak a monarchia attribútumaként tudtuk elképzelni, merthogy a köztársaságnak éppen az volt – Orbán felbukkanásáig – a legfőbb sajátossága, hogy ebben az államformában semmi sem abszolút.
Zárug Péterrel, a kötet egyik szerzőjével, a Miskolci Egyetem Alkalmazott Társadalomtudományi Intézetének docensével a Könyvhét zárónapján beszélgettünk.
Tavaly februárban találkoztunk Gáborral, nem túl gyakran, de időről időre összefutottunk, és kollégaként átbeszéltük Magyarország helyzetét. Valójában én álltam elő az ötlettel, hogy meséljük el, mi történt itt az elmúlt tizenhat évben. A bevezetőben jelezzük is, hogy gondolati síkon nagyjából arról van szó, hogy két különböző helyről induló, különböző világlátású, a történelmet – Francois Hartog francia történész szavaival – más-más időrezsimben megélő figurák vagyunk, akiknek mára nagyon sok mindenben összeért a véleménye. Szóval, megkíséreltük együtt megragadni ezt a tizenhat évet, sőt magát az orbáni kort – mondta a politológus.
Tavaly februárban készítettek egy vázlatot, Töröknek nagyon tetszett a történeti perspektíva. Nem volt megjelenési céldátum, eredetileg 2025 őszére gondoltak, semmiképpen sem akartak kampányterméket előállítani, végül a zárszóval együtt egy hónappal a választások után publikálták a művet. Nem kisebb céljuk volt, mint önálló elméletet alkotni, és ez sikerült is.
Nem könnyű leírni, mit is hozott létre Orbán Viktor
Zárug nem vitatja, hogy a 2010-es Fidesz-kétharmad valós nagy társadalmi felhatalmazást jelentett valami mellett, ami idővel úgy alakult át, hogy most meg, 2026. április 12-én, a nép elzavarta Orbánt. Erre a jelenségre, a hatalmas fordulatra Zárug szerint kellene valamiféle magyarázatot adni. Sok kolléga sokféle magyarázatot adott, a szerzőpáros kimondottan szakmai, tehát érzelmektől mentes magyarázat megfogalmazására törekedett.
„Számunkra nem tűnt elégségesnek annak boncolgatása, hogy ez most akkor demokrácia volt vagy diktatúra, netán a kettő közti hibrid rendszer, netán liberális demokrácia, választási demokrácia, választási autokrácia vagy szimplán autokrácia. Erről már mindenki mindent elmondott, a folyamatábrát megrajzolja, mi viszont kifejezetten arra törekedtünk, hogy az eredmény, a végeredmény felől közelítsünk. Meg kellett határoznunk, mi az, mi létrejött Orbán korában, mi az, amit ő létrehozott. És mindehez a tudomány eszköztárát használtuk fel, nemcsak történeti-politológiai, hanem államelméleti megközelítéssel, bizonyos új fogalmak bevezetésével.”
Minden politikai termékbe kódolva van a bukás
Idáig eljutva, és másfél évtizedet ugorva az időben, rögtön felvetődik a kérdés, vajon szükségszerű volt-e Orbán bő két hónapja bekövetkezett bukása.
A bukás minden politikai termék esetében elkerülhetetlen, ez a dolgok rendje, a kérdés csak az, mikor és hogyan következik be a bukás, és a termék – esetünkben az abszolút köztársaság – életciklusa mit jelent, és milyen hosszúságú
– mutat rá Zárug. A politológus szerint azért sikerült tizenhat éven keresztül előbb kifejleszteni, majd életben tartani a rendszert, mert képes volt megúszni a hibáit.
A szerzők megpróbálták körbejárni, miért abszolút ez az államforma, és mégis miért marad meg a köztársaság keretein belül. Diskurzusdominancia, performatív kormányzás – ilyen és ezekhez hasonló fogalmakkal kísérelték meg leírni ezt a különleges, a politikatörténetben egyedi jelenséget, amelynek abszolút köztársaság a neve.
„Nem akartunk normatív módon értékítéletet megfogalmazni, ugyanakkor világosan akartunk fogalmazni arról, hogy az alkotmányos köztársaság alkotmányos zárjait a politikai akarat, mint szuverén áramlás rendre, időről időre feltörte – fogalmazott Zárug. – És ez az akarat olyan berendezkedést hozott létre, amelyben a szuverén, esetünkben Orbán Viktor, akaratáramlása abszolút volt.”
A szerző szerint nagyjából ennyiben foglalható össze a kötet alapvető mondandója. Az összes többi pedig mindennek az igazolása.
Persze adódik a kérdés, hogy a tudományos megközelítés és módszertan ellenére tartalmaz-e értékítéletet a kötet. Nevezzük nevén a gyereket: az abszolút köztársaság, mint fogalom, negatív megítélés alá esik? Zárug szerint
Ez nem negatív fogalom, ellenkezőleg: egy pozitív leírás. Úgy is fogalmazhatnék, hogy pozitivista leírás. Pozitivista módon meg akarja érteni a lényeget. Aki liberális demokráciában gondolkodik, annak az abszolút köztársaság negatív. Aki autoriter beállítottságú, annak meg túlságosan puha. Definiálnunk kellett, hogy mi az, ami létrejött, és melyek annak az alapvető működési elvei. És hogy ez a folyamat államelméleti szempontból miként jött létre.
A szakirodalomban – nemzetközi és hazai – korábban nem szerepelt a fogalom, legalábbis ebben az értelmezési keretben semmiképpen.
Van-e visszatérés ebből a mélységből?
Nem a könyv témája, de mindenképpen érdeklődésre tarthat számot a kérdésfelvetés: Van-e visszatérés Orbán számára a hatalomba, illetve hétfő óta magának Orbánnak törvényileg már nincs, de vajon ennek az atomjaira hullott Fidesznek van-e még?
Megnéztem, hogy a történelem nagy visszatérőinek képletében milyen algoritmus van. Egyikük a szlovén Janez Jansa, aztán Benjámin Netanjahu, említhetjük Kaczynskiékat, sőt Donald Trumpot és Robert Ficót is. Amikor összeraktam, hogy milyen paraméterek mentén lehet megvizsgálni a visszatéréseket, akkor azt láttam, hogy két fontos momentumban teljesen eltérnek Orbántól. Trump különben is kilóg a sorból, az amerikai elnöki rendszer egészen más. Arra jutottam, hogy a paramétereket vizsgálva folyamatosan csökkent Orbán visszatérésének lehetősége – még ha jogilag lehetséges is volna –, mert nem mutatja azokat a mintázatokat, amit a fent említett visszatérők mutattak.
Magyarázza Zárug, és megállapítja, a legfontosabb különbség az, hogy egyik visszatérő sem birtokolta egyfolytában olyan hosszú ideig, tizenhat évig, a hatalmat, mint Orbán. A megszakítások kisebbek, ugyanakkor a politikai ringben nem olyan nagyfokú, nem annyira katasztrofális a vereség, mint Orbán esetében.
A hosszú ideig tartó kormányzáshoz – a szakirodalom szerint – mindig kapcsolódik egy kormányzati degeneráció, ami Orbánt és a Fideszt sem kerülte el. Mi több, az ő esetében ez a degeneráció végtelenül súlyos volt. Másfelől pedig egyetlen sorstársa sem szenvedett olyan megalázó vereséget, mint Orbán. Ekkora megsemmisítő vereség után senki sem tudott visszatérni. És akkor még ott van az alkotmányos kitiltás, amely önmagában megpecsételi Orbán helyzetét.
Mi is az abszolút köztársaság?
A jeles német professzor, Marianne Kneuer pontosan meghatározza azt az új legitimitást adó pozíciót, amely az ideológiák kötöttségét a folyamatosan újrakonstruálható missziók rugalmasságával váltja fel az identitáspolitika keretei között.
A legitimitás szilárdságát itt nem a belső következetesség adja, ahogy egy adott ideológia leírja és érthetővé teszi a világot, hanem a vezető iránti feltétel nélküli elköteleződés, amely lojális és elkötelezett közösségi identitást hoz létre. Amely viszont nem statikus, hanem magát mindig újabb és újabb missziókban fogalmazza újra.
Magyarul: újabb és újabb projektek mentén halad előre és végül bukik meg az orbáni abszolút köztársaság. Ennek a folyamatnak ezek a főbb állomásai:
- 2008-ban és 2009 elején Oroszország még agresszor volt Georgiában Orbán számára, Kelet felől csak az elnyomás érkezett, legfeljebb az olaj, és a Nyugat volt a szabadság záloga. Ekkor még Orbán az EU-t azért kárhoztatta, mert nem lépett fel kellő szigorral Moszkva ellen. Csakhogy Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin 2009 novemberében találkozott Szentpéterváron az Egységes Oroszország párt kongresszusán. A találkozó mérföldkő […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!