Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Amikor februárban a modern baloldal visszafordíthatatlan térvesztéséről szóló, A radikális paradoxon című könyvéről kérdeztük, Kiss Viktor megállapította, hogy Magyar Péter megtalálta annak módját, miként lehet a metapolitikai küzdelmek szintjén „meghekkelni” a Fideszt, és ez jelentheti az egyetlen utat Orbán Viktor legyőzéséhez. Most, hogy ez megtörtént, újra leültünk beszélgetni Kiss Viktorral arról, hogyan értékeli az április 12-i választás eredményét, Orbán Viktor vereségét, valamint Magyar Péter politikai gondolkodását.
Amikor az ember megpróbálja értelmezni az április 12-i választást, az biztosan kijelenthető: nem csupán annyi történt, hogy egy kormányt leváltottak, egy másik pedig hatalomra került. Itt valami mélyebb mozdult meg. Nem egyszerűen a hatalom cseréje zajlott le, hanem maga a politikai érzékelés szerkezete is átalakult, az a mód, ahogyan a társadalom a politikát érzékeli, megéli és valóságként értelmezi. De hogyan lehet ezt nevezni? Korszakváltásnak vagy rendszerváltásnak?
Az elmúlt időszak értelmezéseiben alapvetően két meghatározó narratíva jelent meg. Az egyik a demokrácia kontra diktatúra típusú megközelítés, amely szerint most egy autoriter rezsimből vagy diktatúrából történik átmenet a demokráciába. A másik értelmezés az Orbán Viktor és Magyar Péter közötti váltást próbálja elsősorban a két politikus személyiségéből vagy teljesítményéből levezetni.
Melyik értelmezést fogadja el? Vagy mindkettő egyszerre igaz?
Én azt gondolom, hogy mindkét koncepció önmagában hibás. A demokrácia–diktatúra váltás narratívájának nemcsak az a problémája, hogy rendkívül összetett folyamatokat leegyszerűsít egyetlen dimenzióra – hasonlóan ahhoz, ahogyan az 1989-es rendszerváltást is sokáig pusztán demokratikus fordulatként értelmezték, miközben például az államszocializmusból a kapitalizmusba való átmenet kérdése háttérbe szorult –, hanem az is, hogy ez alapvetően egy elitista koncepció.
Miért tartja elitistának?
Ennek az értelmezésnek az a kiindulópontja, hogy az értelmiségi pontosan tudja: a demokrácia jó, az autoriter rezsim rossz, a demokrácia kívánatos, az autoriter rendszer pedig valami szörnyű. Ezzel szemben a társadalom többsége hosszú ideig mégis az autoriter rendszert támogatta, egészen addig, amíg „észhez nem tért”, és el nem kezdte támogatni a demokráciát. Erre aztán különböző magyarázatok születnek. Romlott az emberek anyagi helyzete, nem találták már a helyüket az Orbán-rendszer klientúrájában és így tovább. Ezzel azonban nemcsak az a probléma, hogy leértékeli a népet mint a politika alanyát, hanem az is, hogy azt feltételezi, az emberek nem azért támogatnak egy politikai irányt, mert azzal egyetértenek, hanem azért, mert valamilyen alantas érdek vagy szempont vezérli őket.
Vagyis ez a megközelítés eleve gyanakvással tekint a választókra?
Igen, és szerintem ennél is nagyobb probléma, hogy ebben a véleményben az értelmiségi-kulturális réteg sokszor saját viselkedését vetíti rá a társadalom egészére. Ha megnézzük az orbáni időszakot, azt látjuk, hogy a kulturális értelmiség jelentős része így működött.
Aki megtalálta a helyét az Orbán-rendszerben, vagy akinek megfelelően alakult az egzisztenciája, az többnyire együtt tudott élni vele, és csak azután kezdett lázadozni, amikor ez már nem volt meg neki.
Nyilván volt egy kisebbség, amely végig szemben állt ezzel a politikai rendszerrel, összességében azonban az értelmiség jelentős része a karrierre, az egyéni előnyökre és a túlélésre játszott mindvégig. De számomra sokkal fontosabb, hogy az elitista értelmiségi értelmezés nem veszi figyelembe a politika tényleges működését. Az, hogy az emberek sokáig az orbáni politikát támogatták, nem abból következik, hogy meg lettek tévesztve, vagy kizárólag anyagi szempontok vezérelték őket, hanem abból, hogy nem létezett valós politikai alternatíva.
És mi a problémája azzal a megközelítéssel, amely Orbán Viktor és Magyar Péter személyére vezeti vissza a változást?
A másik megközelítéssel, amely az Orbán Viktor kontra Magyar Péter szembeállításra épül, talán még nagyobb problémák vannak. Ez ugyanis többnyire pszichologizáló magyarázatokat használ. Orbánt a hatalom megszállottjaként vagy maffiafőnökként írja le, Magyar Pétert pedig valamiféle kampányzseniként vagy karizmatikus népvezérként. Ebben az értelmezésben az egyik vezető azért váltja le a másikat, mert erősebb a karizmája vagy jobban teljesít kommunikációs szempontból.
Erről szól tulajdonképpen az úgynevezett vezérdemokrácia-elmélet.
Igen. Körösényi András és Kovács Eszter egy közös cikkükben éppen így értelmezték a váltást. Ez leegyszerűsítve úgy képzeli el a politikát, hogy van az egyik és van a másik vezér, és amikor az egyik karizmája meggyengül, megjelenik egy új karizmatikus szereplő, aki leváltja őt. De azok a magyarázatok, amelyek Orbán Viktor és Magyar Péter személyes karakteréből vagy kampányteljesítményéből próbálják levezetni a változást, gyakorlatilag kiiktatják a politikáról szóló tartalmi beszédet.
Mi következik mindebből? A kérdés az volt, hogy április 12-én kormányváltás vagy rendszerváltás történt-e.
Én azt gondolom, hogy valójában metapolitikai váltás történik. A metapolitika fogalmát legújabb könyvemben dolgoztam ki.
Azt jelenti, hogy az a politikus lesz sikeres, aki el tudja fogadtatni a saját politikaképét a többséggel és ezen keresztül tudja láttatni ellenfeleit, valamint kialakítani politikai képzeletünket.
Magyar Péter szinte minden beszédében arról beszél, hogy másfajta politikát akar, mint ami eddig volt. Lecseréli a politikát egy olyanra, amely immár nem Orbánnak, hanem neki kedvez és amiben ő hisz. Ha ezt a metapolitikai harcot sikerrel vívja meg, akkor végleg ki tudja ütni a nyeregből Orbánt. Nyilván megjelenik benne a rendszerváltás igénye és a demokratikus politika hangsúlya is, de a lényeg mégis az, hogy másként képzeli el a politika működését. Orbán Viktor is azért volt sikeres, mert megnyerte a balliberális oldallal szembeni metapolitikai harcot, és így ő mondhatta meg, kicsoda Gyurcsány és mit akar az ellenzék. Ha Magyar Péter valóban új politikát akar létrehozni, akkor szükségszerűen az intézményrendszert és a politikai kultúrát is ehhez kell igazítania. A metapolitikai váltás nem pusztán személycserét jelent. A politikai képzelet átformálását, a politikusokkal kapcsolatos új típusú illúziók létrehozását.
„Magyar Péter kétféle illúziót kínál”
Legutóbb az új könyvével, A radikális paradoxonnal kapcsolatban beszélgettünk. Többek között a posztmodern kapitalizmus fogalmát értelmezi. Azt állítja, hogy a mai tőkés univerzum egyszerre működik gazdasági-termelési rendszerként és termelésen túli kulturális valóságként: előbbi a kapitalizmus, utóbbi a posztmodern. A rendszer paradoxonát az úgynevezett illúziógazdaság magyarázza meg. Ennek lényege, hogy bár pontosan érzékeljük a kapitalizmus válságait és igazságtalanságait, mégis olyan illúziókat gyártunk magunknak, amelyek élhetővé teszik számunkra ezt a világot. Lehet ezt a politikára is alkalmazni? Ebben az értelemben Magyar Péter felemelkedése is értelmezhető egy új rendszerváltás ígéretének politikai projekciójaként?
A kérdés jó, csak nem teljesen pontos abból a szempontból, hogy amikor az illúziógazdaságról beszélek, akkor elsősorban nem a politikára, hanem az emberek hétköznapi létezési stratégiáira mutatok rá. Arra, hogy milyen kultúrája van a mai világnak. Ennek a kultúrának a lényege, hogy egy olyan világban élünk, amely – ha teljes mélységében szembenéznénk a problémáival – sokak számára egyszerűen élhetetlenné válna. Ezért folyamatosan olyan személyes viszonyulásokat és életstratégiákat alakítunk ki magunknak, amelyekben mégis élni és létezni tudunk.
Az illúziógazdaság fogalma tehát elsősorban egzisztenciális értelemben ragadható meg.
Igen, de visszatérve a kérdésére, az egy fontos felvetés, hogy a politika valójában mikor és hogyan lép be az emberek életébe. Richard Sennett már a hetvenes évek végén, A közéleti ember bukása című művében arról írt, hogy összeomlóban van az a klasszikus elképzelés, amely szerint a polgár politikailag aktív közéleti szereplő, akinek kiforrott politikai eszméi és preferenciái vannak. Az illúziógazdaság világában az emberek alapvetően a saját privát univerzumukban élik az életüket. A nagy kérdés tehát az, hogy mikor fordulnak mégis a politika felé. Mikor érzik azt, hogy dolguk van vele.
És mikor?
Erre szerintem két válasz adható, és mindkettő meghatározza azt is, hogy a politika mire képes. Az első az, hogy akkor fordulnak a politika felé, amikor valamilyen szorongás vagy elbizonytalanodás jelenik meg a saját életükben, ami miatt cselekedni szeretnének. Vagyis az emberek a saját illúzióik között élnek, de közben elkezdik érezni, hogy valami nagyon nincs rendben, és ettől kezdve a politikától várják, hogy erre valamilyen választ adjon.
Ön szerint ez magyarázza a mostani generációs törésvonalat is a magyar politikában?
Szerintem részben igen. Ez húzódik meg a Magyar Péter és Orbán Viktor körüli generációs konfliktus mögött is, amelyről sok szó esik, de amelyet láthatóan sokan nem igazán értenek. Ha megnézzük a választói adatokat, nagyon élesen kirajzolódik egy generációs törésvonal. Azok a generációk, amelyek már az illúziógazdaság világában nőttek fel – azok, akik a kétezres évek elején voltak kamasz- vagy eszmélő korban –, ma elsöprő arányban támogatják Magyar Pétert. Ez különösen jól látszik például a Medián mérésein: valahol a negyven–ötven év közötti határvonal alatt Magyar Péter támogatottsága rendkívül erős.
Miért éppen ezek a generációk fordultak ilyen intenzíven a politika felé?
Ennek az az oka, hogy ezek a generációk már teljesen integrálódtak az illúziógazdaság világába, de közben egyre erősebb szorongást élnek át. Ebben nagyon nagy szerepe volt például a Covid-járványnak.
A járvány sok fiatal számára okozott olyan tapasztalatot, hogy hiába élnek egy alapvetően kényelmes, digitális, individualizált életformában, egyszer csak történik valami globális esemény, amely teljesen felborítja az életüket.
Ennél a pillanatnál jelent meg az az érzés, hogy valamit tenni kellene, valahogyan részt kellene venni a közös ügyekben. De közben azt is érzik, hogy valójában tehetetlenek. Hogy túl kicsik a globális folyamatokhoz képest. Hogy a saját életmódjuk, a digitális világ és a globális rendszerek egyszerre szigetelik el őket és teszik őket passzívvá. A mai fiatal generációk attól szenvednek, hogy szeretnének tenni valamit, de egyszerűen nem látják, hogy miképpen lehetne.
És ilyenkor fordulnak a politika felé?
Igen. Azt várják tőle, hogy mutassa meg a cselekvés lehetőségét. Hogy adjon egy érzést, amely szerint mégis lehet valamit tenni. Ez az a generáció, amely már Magyar Péter megjelenése előtt is egyre aktívabban vett részt különböző civil ügyekben, helyi kezdeményezésekben vagy aktivista mozgalmakban. Látható volt rajtuk az igény, hogy „valamit csinálni kellene”. Magyar Péter pedig számukra nagyon erősen azt az élményt tudta megadni, hogy most végre tényleg lehet valamit tenni, lehet valamit kezdeni a dolgokkal.
De közben ön szerint ennek van egy illuzórikus oldala is.
Magyar Péter kétféle illúziót kínál. A Covid-generáció számára a cselekvés illúzióját adja a tehetetlenség szorongásával szemben. Egyfajta felszabadulást kínál az orbáni állampárti politika fullasztó légköre és a digitális fogyasztói társadalom individualista szabadságélménye közötti szakadékból. A „nagy tett illúzióját” nyújtotta a fiatalok számára a NER elzavarásának lehetőségével. Egy egész nemzedék követte a Puzsér-féle rendszerbontó koncertet és élte át az eksztázist a választások éjszakáján. A társadalom egésze számára pedig annak az illúzióját kínálja fel, hogy a politika továbbra is potens dolog lehet: attól még, hogy megszabadulunk Orbántól, nem leszünk kiszolgáltatottak, gyengék és tehetetlenek.
Ez önmagában elég lehet?
Szükségszerű volt, mert korábban Orbán is a potens és erős ember képének köszönhette sikerét.
De Magyar Péter számára az lesz az egyik legnagyobb kihívás, hogy hogyan tudja hosszabb távon is fenntartani az értelmes cselekvés lehetőségének ígéretét.
Mert ha az átlagember, különösen a mai fiatal generáció, alapvetően tehetetlennek érzi magát a világ folyamataival szemben, akkor ugyanez a probléma természetesen a nemzetállami politikusoknál is megjelenik. Mit tud például egy magyar politikus kezdeni a globális konfliktusokkal, az amerikai–iráni háborúval, a klímaváltozással vagy a világgazdasági folyamatokkal? Másrészt ott van „alatta” a társadalmi valóság, amelyre mindenkinek van valamennyi hatása, de paradox módon sokszor éppen a politikus érzi a leginkább korlátozottnak a saját mozgásterét. Ennek ellenére fenn kell tartania annak az ígéretét, hogy lehetséges értelmesen cselekedni.
„Orbán Viktor egy ponton maga is elhitte a mitikus szerepet”
A kampányt végigkövettük és elemeztük az Index Csatatér című műsorában, és közvetlenül április 12-e után valami nagyon hasonlót fogalmaztam meg. Azt állítottam, hogy 2020 fordulópontot jelentett. Ettől kezdve egymást érték a válságok – a koronavírus-járvány, a gazdasági nehézségek és a háború –, amelyek fokozatosan erősítették a társadalmi szorongást. Közben pedig felnőtt egy olyan generáció, amely már az Orbán-rendszerben szocializálódott, és választásról választásra ugyanazzal a veszélyérzetre építő politikai narratívával találkozott. Az a kommunikációs stratégia amely korábban újra és újra működött – hogy mindig létezett egy ellenségkép és egy fenyegetettséget sugalló történet –, idővel a kormányoldal ellen fordult. Orbán Viktor politikája arra épült, hogy a veszélyek korában csak ő képes fenntartani a rendet, és ha elveszíti a hatalmat, minden összeomolhat. Magyar Péter ezzel szemben fellépésében egy forradalmi szabadságharcos hangulatot testesített meg, és egy reményteljesebb jövő ígéretét kínálta. A fiatalabb generációk pedig nem akartak tovább egy állandó szorongásra épülő világban élni. A választók elsősorban nem programra szavaztak, hanem politikai atmoszférát, hangulatot és érzékelési keretet váltottak, és ennek sikerét élik meg rendszerváltásként.
Igen. Az elmúlt tizenhat évben a széles társadalmi rétegek számára sokáig Orbán Viktor tudta a legmeggyőzőbben felépíteni azt a politikai képet, hogy hozzá kell fordulni a problémák megoldásáért. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy konkrét intézkedéseket hozott, hanem arról, hogy képes volt azt az illúziót kelteni: ő az az ember, aki kézben tartja a folyamatokat egy olyan világban, ahol állandó élet-halál harc uralkodik, ahol végveszélyben vagyunk és ahol csak egy centralizált és mindent kontrolláló állam képes megoldani a problémákat. De ennél fontosabb, hogy felépített egy orbáni, illetve Fidesz-mitológiát. Önmagát és az egész rendszerét egy mitológiai szintre emelte.
A tartós politikai rendszerek mindig túlmutatnak önmagukon, és világmagyarázatot kezdenek kínálni.
Igen. De fontos tisztázni, mit jelent a mítosz társadalomtudományi értelemben. Nem egyszerűen mesét jelent, hanem azt a hitet, hogy léteznek az emberek feje fölött zajló nagy történelmi összefüggések, harcok és folyamatok, amelyekre az átlagembernek nincs közvetlen ráhatása. Ezeket a harcokat mitikus szereplők, nagy történelmi figurák vívják meg egymással. Az Orbán-rendszer pedig fokozatosan elkezdett felépíteni egy Orbán-mítoszt. Ez odáig jutott, hogy például Békés Márton már arról beszélt: egy olyan korban élünk, ahol titánok harca zajlik. A politikában már nem hétköznapi szereplők vesznek részt, hanem szinte emberfeletti figurák. Félistenek. Orbán Viktor köré rengeteg ilyen mítoszt építettek. Ott volt például a harci mítosz: Orbán mint az az ember, aki Soros Györggyel, Brüsszellel vagy éppen a „birodalommal” harcol. Orbán mint Dávid, aki szembeszáll Góliáttal. Orbán mint az a vezető, aki megvédi a nyugati civilizációt a migrációtól.
Az emberek azért álltak be mögé, mert képes volt azt az illúziót kelteni, hogy ő az a mitikus szereplő, aki ezeket a harcokat meg tudja nyerni helyettük.
Szerintem nem lehet megérteni az Orbán-rendszer összeomlását anélkül, hogy belátnánk: ennek a mitikus pozíciónak két hatalmas gyengesége is volt, amelyekre Magyar Péter nagyon jól rájátszott. Az első, hogy Magyar Péter elkezdte lerombolni Orbán mitikus pozícióját. A mítosz ugyanis végső soron egy emberfeletti politikus illúziójára épül. Ha pedig ezt az illúziót leleplezik, akkor az egész konstrukció sérülékennyé válik. Magyar Péter kampányának egyik visszatérő motívuma volt, hogy Orbán valójában csak „Óz, a nagy varázsló”. Ez lényegében a mítosz leleplezése volt, annak megmutatása, hogy a mindenhatónak látszó szereplő mögött valójában egy esendő ember áll. Aki csak egy Döbrögi, egy öreg, korrupt és nagyotmondó diktátor. Hozzá kell tenni, hogy a Fidesz kampánystábja is sokat tett ennek érdekében, amikor a mitikus hőst rávették, hogy tojásrántottát süssön, benzinkúton szelfizzen, vagy az emberek közé menjen – emlékezzünk az elhíresült győri kiborulására…
És mi volt a másik gyengesége?
Az, hogy Orbán Viktor egy ponton maga is elhitte a mitikus szerepet. Egyre inkább csak a nagy történelmi és civilizációs harcokra koncentrált, miközben a mindennapi politikai terepet fokozatosan átengedte Magyar Péternek.
A nemzetközi politika sakktábláján játszott, és közben eltávolodott az átlagos magyar emberek hétköznapi valóságától.
Igen. A mitikus harcos azon a sakktáblán játszott, amelyen Trumpokkal és Putyinokkal zajlanak a nagy történelmi játszmák, civilizációs konfliktusok és geopolitikai harcok. Üresen hagyta a hazai politikai teret, ahová be lehetett nyomulni.
Magyar Péter ezt nagyon jól felismerte. Tudatosan épített arra az érzésre, hogy igen, lehet, hogy Orbán Viktor egy nagy mitikus szereplőként jelenik meg, de közben az emberek hétköznapi problémáit valójában nem oldja meg.
Sőt, sokak számára inkább az a tapasztalat kezdett kialakulni, hogy több problémát okoz, mint amennyit megold. Magyar Péter pedig azt az üzenetet fogalmazta meg, hogy ha az emberek a saját, konkrét problémáikra keresnek megoldást, akkor nem egy mitikus hősre van szükségük, hanem egy olyan politikusra, aki képes gyakorlati válaszokat adni. Ebben az értelemben Magyar Péter saját magát a mitikus politika ellenpontjaként kezdte felépíteni. Ő volt a hétköznapi srác a NER-ből. A kérdés azonban innentől az, hogy miként lehet egyáltalán politikai versenyt kialakítani két teljesen eltérő politikai világ között: az egyik oldalon a mitikus-politikai narratívák állnak, a másikon pedig a hétköznapi problémák megoldásának ígérete.
„A politikai színre vitel önbeteljesítő folyamattá alakul”
A kérdésem kapcsolódik ehhez a felvetéshez. A választás előtt azt mondta, hogy Magyar Péter nem új narratívát kínál, hanem a meglévőt „szállta meg”, és éppen ez tette lehetővé, hogy a hagyományos ellenzéki szavazók mellett a Fidesz metapolitikai keretében gondolkodó választók egy részét is megszólítsa. Azt állította, hogy Magyar Péter megtalálta annak módját, miként lehet a metapolitikai küzdelmek szintjén „meghekkelni” a Fideszt. A kampányban működött a metapolitikai „hekkelés”. Működhet ugyanez a kormányzásban is?
Egy nagyon fontos dologban jelentősen megváltozott a helyzet ahhoz képest, amikor korábban Magyar Péterről beszéltünk. Sokáig ugyanis elsősorban az látszott, hogyan hekkeli meg Orbán Viktor politikáját, hogyan húzza ki a méregfogait, és hogyan fordítja ellene a saját eszközeit.
Korábban Orbán Viktor volt Dávid, aki Góliáttal harcolt. Magyar Péter egyszerűen átvette ezt a szerepet, és ő lett az új Dávid, aki Góliát ellen küzd.
Ezzel Orbán Viktor fokozatosan átkerült a történet negatív szereplőjének pozíciójába.
A Fidesz visszatérő állítása volt a kampányban, hogy Magyar Péter valójában Orbán Viktor politikai módszereit és kommunikációs technikáit utánozza.
Ez volt az egyik fontos eleme a folyamatnak, amely elvezetett Magyar Péter győzelméhez. A másik az, hogy átvette Orbán metapolitikai kereteit. Ettől vált igazán támadhatatlanná. A Fidesz nem tudta vele szemben ugyanazt eljátszani, mint a korábbi ellenzéki szereplőkkel. Amikor Orbán azt mondta, hogy szuverenista politikát képvisel, Magyar Péter azt válaszolta, hogy ő is szuverenista. Amikor Orbán Brüsszel-kritikus álláspontot fogalmazott meg, Magyar Péter azt mondta, hogy ő is kritikus Brüsszellel szemben. Ha Orbán rezsicsökkentést akart, akkor Magyar Péter is rezsicsökkentést akart. Gyakorlatilag mindenre azt válaszolta, hogy ő is ugyanazt akarja. És nagyon fontos, hogy erre a választások óta is rendkívül tudatosan figyel. Továbbra se lehessen rá könnyen ráhúzni azt a képet, hogy „ugyanolyan, mint a régi ellenzék”. Ahhoz azonban, hogy Magyar Péter megszilárdítsa a győzelmét, és valóban megnyerje ezt a metapolitikai harcot – vagyis saját politikai koncepciója alapján rendezze át az egész politikai teret –, már nem elég pusztán az orbáni rendszer ellenpontjaként működnie. Ehhez saját metapolitikai konstrukciót kell létrehoznia.
Ennek már láthatóak a körvonalai?
Korábban világosan láttuk, hogyan működik Orbán metapolitikája, milyen mítoszokra épül, és miként szervezi meg a politikai teret. Azt azonban sokáig nem lehetett pontosan látni, hogy Magyar Péter milyen saját politikai világképet akar ezzel szembeállítani. Most viszont kezd egyre világosabbá válni, hogy mi Magyar Péter metapolitikai koncepciója: hogyan gondolkodik valójában a politikáról, milyen politikai valóságértelmezést próbál kialakítani, és ezt miként akarja rávetíteni az egész politikai térre.
Minél többet töprengek a most végbemenő politikai változásokon, annál inkább arra jutok, hogy Magyar Péter személyisége eltörpül amellett, hogy ő valójában a korszellem egyik legtökéletesebb kifejeződése. Byung-Chul Han az <a […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!