Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Amikor leereszkedünk a Nyugati téri aluljáróba, majdnem visszafordulunk a lépcső aljáról, hogy megbizonyosodjunk róla: tényleg jó helyen járunk-e. Odalent ugyanis szürreális tisztaság fogad, sehol egy eldobott csikk, egy üres mekis zacskó, és bármennyire is kutakodunk, hajléktalanokkal sem találkozunk. De egydarabos minta nem minta, ezt annak idején, fél évszázada Hoffmann Istvánné tanította nekünk a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, úgyhogy villamosozzunk tovább a Blahára!
Ahol ugyanaz az ábra, mint a Nyugatinál. Tisztaság, hajléktalanok sehol, mintha nem is a pesti Nagykörúton járnánk. Fotós kollégám megoszt velem egy tippet, lehet, hogy ilyenkor, tíz óra környékén még nem jöttek ki az éjjeli menedékhelyekről. Nos, ez is egy lehetőség.
Azt mondják, a Boráros téri „gödör” a pesti csövesek legfőbb találkozóhelye. Amikor leszállunk a 6-osról, és leereszkedünk, egy hálózsákból és néhány pokrócból összetákolt vackot látunk az egyik lépcsőfokon. Előtte üres levesesdoboz, a koldulás elmaradhatatlan kelléke, amely üres, mivel a gazdája sehol. Jobbra fordulunk, kint a napon egy mosolygós úr támasztja a falat, megszólítom.
Nem az öné az a fekvőhely ott a lépcsőn? – kérdezzük.
Nem, az a Józsié, ő itt aludt az éjjel, de hogy most hová lett, azt nem tudom. Én bent aludtam a szálláson.
Gyorsan bemutatkozunk egymásnak, újdonsült ismerősömet Karesznak hívják. Elmondja, hogy tíz gyereket nevelt fel, most 62 éves, és már nyugdíjas, 390 ezer forint a havi nyugdíja. Amikor megkérdem, kell-e fizetnie a szállásért, szinte megsértődik. „Persze, hogy kell, egy éjszaka tizenkétezer forint, ki tudom én fizetni, ne aggódjon. Igaz, nekem olcsóbb, mert nyugdíjasként kedvezményt kapok”.
22
Ahol csak jó zsaru van…
Gyerünk vissza a Ferenc körúti aluljáróhoz. A tisztaság továbbra is alap, de a metrólejáró mellett egy torzonborz úr támasztja a falat, lábainál egy-egy hatalmas reklámszatyor, mindkettő tele takarókkal. Megszólítom, arról érdeklődöm, hol töltötte az éjszakát.
Itt lent az aluljáróban. Annyira nem fáztam, betakaróztam rendesen, meg aztán jöttek a cuki rendőrök, adtak forró teát és ilyen ezüst fóliaszerű lepedőt, ami bent tartja a meleget. Ha ők nem jönnek, nem tudom, megértem volna-e a reggelt.
– mondja Attila, mert így hívják. Ötvenéves, mire én megjegyzem, negyvennek se gondolnám. Erre hálásan elmosolyodik, ahogy elnézem, szereztem Attilának egy jó napot.
22
Tudja, nincs kedvem bemenni a hajléktalanszállóba, ott kirabolják az embert…
– teszi hozzá. Hm, ezt már én is hallottam a budafoki csöves barátomtól, Zoltántól, aki azonban télire így is felcseréli valamelyik szálló melegére a Duna-parti kiserdő sátrának fogvacogtatóan fagyos levegőjét.
Most már csak a népligeti aluljáró van hátra, itt is alapvető tartozék a tisztaság, az egyik fal mellett azonban egy összecsukható széken hatvanas nő gubbaszt, előtte tábla, amelyen felirat hirdeti: szegény daganatos betegségben szenved. Veszek Irmának – mert így hívják – egy cappuccinót a szomszédos péknél, majd beszédbe elegyedünk.
Kovászna megyéből jöttem át a férjemmel, akinek 1800 lej a nyugdíja, abból bérlünk egy kis lyukat a Rákóczi térnél – sorolja. – Az olyan 130 ezer forint, abból élünk, meg amit összekoldulok. Nekem nincs nyugdíjam, mert bár dolgoztam ezt-azt, sohasem voltam bejelentve.
Irma azonban észreveszi, hogy kolléganőm kattintott egy fotót, no nem Irmáról, hanem az előtte lévő feliratról. Az addigi idilli hangulat egy csapásra oda van, beszélgetőtársunk éktelen kiabálásba kezd, hogy ő nem engedte meg a fotózást, és takarodjunk innen.
Ilyen változatos bemelegítés után irány az éjjeli menedékhely, mindössze két megálló az 1-es villamossal. Rövid keresgélés után megtaláljuk a portát, a kapus egy gomb megnyomásával beenged. Itt minden ajtót zárnak, biztos, ami biztos alapon.
22
Ahol a szív elengedhetetlen kellék
Odabent Beczéné Bálint Mónika fogad, amíg Zakar Gergely, a BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei) igazgatója megérkezik, munkatársnőjével beszélgetünk.
Mónika 25 éve dolgozik a hajléktalan-ellátásban, 2001 és 2005 között a Dózsa György úton, utána 2020-ig a Dózsa Átmeneti Szállón, aztán két évig az Aszódi úti Éjjeli menedékhelyen, most meg három éve itt a Könyves Kálmán körúton. Amikor megkérdem, nem bánta-e meg, hogy erre adta a fejét, szinte felcsattan.
Jaj, dehogy! Szeretem csinálni, persze szív nélkül nem is lehetne…
Mint mondja, jó idegek és humorérzék is kell ehhez a munkához. Itt ahány ember, annyiféle sors. Van, aki maga tehet róla, hogy ide került, van, aki a körülmények – válás, munkahely elvesztése, miegymás – áldozata. „Minél régebb óta van itt az illető, annál nehezebb kitörni innen, visszakerülni a kinti társadalomba. De nem lehetetlen, számos sikeres kitörésnek voltam már szemtanúja” – fogalmaz.
És hogy mi a sikeres kitörés feltétele?
Motiváció. Kell, hogy legyen egy konkrét cél az ember előtt. Nem is feltétlenül kell hozzá családi támogatás, egyedül is lehetséges a kitörés.
Emberi, sőt, szerelmi kapcsolatok is kialakulnak, no, nem a házon belül, mert általában egyneműek a szállók. Ez a Könyves Kálmán körúti például férfiszálló. De Mónika olyan esetről is tud, hogy többgenerációs lakók is vannak, nagymama, lánya és unokája. Bizony, bármennyire is hihetetlen, a hajléktalanszállói életet is meg lehet szokni, sőt, meg lehet szeretni. Ez valahol olyan, mint egyes raboknál. Hogy kikerülnek a szabadba, és nem találják a helyüket.
„Azt nem mondanám, hogy megszeretik, inkább beleszoknak, belefásulnak…” – helyesbít.
22
Hiszen a koldulás is munka
Az itt élőknek jellemzően általában nagyon alacsony jövedelme, nyugdíja, van, aki dolgozik, bejelentett vagy be nem jelentett munkahelyen, létezik olyan is, hogy rehabilitációs járadék.
Félreértés ne essék, munka a koldulás és a palackozás, az üres üvegek és dobozok visszaváltása is – emeli fel Mónika a mutatóujját. – Ügyfeleink elképesztő hatékonysággal térképezik fel a legjobb lelőhelyeket, úgy ismerik a várost, mint a tenyerüket. És azt is tudják, hol érdemes kéregetni, kisboltok közelében hol kapnak kaját, remek túlélési technikákat dolgoztak ki az utcások. Nem is tudja elképzelni, milyen sok a jó ember, akik segítenek az elesetteken.
Emésztgetem a számomra új terminus technicusokat – ügyfél, utcás –, milyen érdekes, hogy ügyfélnek, kliensnek, lakónak nevezik azokat, akik ide kerülnek. „Legtöbbjük férfi, persze nálunk eleve csak férfiak lehetnek. A férfiakat rakják ki legtöbbször az utcára” – enged bepillantást Mónika a hajléktalanság szociológiai hátterébe.
Ez az intézmény abszolút ingyenes – persze vannak fizetős szálláshelyek is –, és elvileg bárki bekerülhet ide, nincs felvételi kritérium. Ha nincsenek rendben a papírok, akkor is beengedik az embereket – és segítenek a kollégák pótolni az iratokat. Szóval cél, hogy legyen mindenkinek személyije, TAJ-kártyája, de nem feltétel. Az viszont lényeges, hogy legalább tizennyolc éves legyen az illető, és a tüdőszűrés lelete is negatív legyen. Fertőző beteget nem fogadnak be, érthető okból. Kereslet és kínálat nagyjából pariban van, ha óriási a hideg, mint mostanában, és betelnek az ágyak, akkor a folyósókon fektetnek le matracokat, de senkit sem hagynak kint a hidegben. Ha valaki megfagy Magyarországon, az nem azért történik, mert nincs hely a menedékhelyeken.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!