Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Kőrösi Csaba az Index kérdéseire beszélt többek között:
- a COP29-ről;
- a kiabálást és egymásra mutogatást követő kompromisszumról, ami senkit nem tett boldoggá;
- a klímacsúcsokat érő kritikákról;
- valamint a GDP új módszertannal történő kiegészítéséről.
Milyen pozícióban vett részt a COP29-en?
Nem sokkal azt követően, hogy az azeriek elvállalták a COP szervezését, az elnökség felkért néhány embert, hogy legyenek az elnökség külföldi tanácsadó testületének tagjai. Közéjük tartoztam én is. Rendszeresen konzultáltam velük, többször jártam Bakuban.
Mekkora volumenű rendezvény egy klímacsúcs?
Képzeljen el egy óriási méhkast, ami akkora, mint egy futballstadion. Szó szerint egy stadiont és a környékét alakították át. Összesen 65 ezer ember regisztrált. Kora reggeltől késő estig folyamatosan nyüzsgött, dübörgött, zsongott a helyszín. Az emberek, mint a hangyasorok, reggeltől estig jöttek-mentek. Volt egy másfajta vibrálás is a levegőben: egyrészt felfokozott várakozások, másrészt erős félelmek és egymással szembefeszülő indulatok voltak érezhetők.
Milyen ügyek okozták a felfokozott várakozásokat?
A COP29 finanszírozási COP volt. Körülbelül tíz nagy témát kellett tárgyalni, de az elsődleges feladat a klímafinanszírozás újragondolása volt, tehát ki, kinek, mennyit, és miért fizessen? A legnehezebb tárgyalások mindig akkor vannak, ha pénzről van szó. A fejlődő országok azzal érkeztek, hogy nekik évente 1300 milliárd dollár külföldi finanszírozásra lesz szükségük annak érdekében, hogy szembe tudjanak nézni a klímaváltozással és következményeivel. A fejlett országok egészen más gondolattal rendelkeztek. Jelenleg a párizsi megállapodás értelmében a fejlett országok évente 100 milliárd dollár klímafinanszírozást kell, hogy biztosítsanak nem specifikált formában.
A párizsi megállapodás óta teljesült ez a 100 milliárd dolláros vállalás?
2022 óta igen. 2020-ban már el kellett volna érni az évi 100 milliárdot, akkor még nem teljesült, 2022-ben igen, tavaly 122 milliárd dollár körül volt összeg. A történet több sebből vérzik, az egyik a „fejlődő országok” meghatározása. A csoportot még a kiotói megállapodás rögzítette, ahogy azt is, hogy kik a fizetésre kötelezhető fejlett országok, de azóta a világ megváltozott. Nemcsak atekintetben, hogy ki mennyire fejlett, hanem a kibocsátók körében is jelentős változás történt. Ma a világ legnagyobb üvegházhatású gáz kibocsátó országa Kína. A legnagyobb kibocsátók között – az Egyesült Államok mellett –, olyan országok is vannak, mint India, Brazília, Irán, Indonézia, vagy Oroszország. A hagyományos donorországok, a fejlett nyugati államok azt mondták, hogy mielőtt még egy konkrét számról beszélgetünk, mindenképpen bővíteni kell a hozzájárulók körét, attól függően, hogy ki milyen mértékben járul hozzá a klímaváltozáshoz.
Túl sokat kértek a fejlődő országok?
A fejlődő országok azzal a szándékkal érkeztek, hogy legyen 1300 milliárd dollárjuk évente, és ennek a többsége a fejlett országokból, kormánytól kormányig szóló adomány formájában teljesüljön. A fejlett országok azt mondták, hogy bár komolyak a kihívások, de az ekkora volumenű növekedés sok lesz, miközben a fejlődő országok mellett a fejletteknek is komoly problémákkal kell szembenézniük. Be kell látni, hogy ennyi pénzzel nem rendelkeznek a fejlett országok kormányai erre a célra. A fejlődőknek az volt a fő érve, hogy a világban van több mint 400 billió dollárnyi pénzügyi vagyon, amit meg lehet csapolni. Ez viszont nem tulajdonos nélküli vagyon. Nyugati részről végig arról szólt a beszélgetés, hogy bármekkora összegben is állapodnak meg, annak mindenképpen egy összetett módszerrel kialakított forrásnak kell lennie. Egyrészt lesznek benne kisebb mértékben kormányzati adományok, másrészt nagyobb mértékben ehhez kapcsolódó magántőke befektetések, valamint ezeket támogathatják a nemzetközi fejlesztési bankok, és filantróp szervezetek. Nagyon messze voltak egymástól az álláspontok, válság volt, kirohanás volt, kiabálás volt, egymásra mutogatás volt, míg végül megszületett egy kompromisszum. Mindenki boldogtalan vele, de van kompromisszum.
Az évi 300 milliárd dolláros kompromisszum?
Igen. Az nincs specifikálva, hogy ki fogja letenni az asztalra ezt a pénzt. Nyugati felfogás szerint ebben lesznek kormányzati pénzek, magántőkebefektetések és más források is. A fejlődő országok azt szeretnék, hogy legalább ez a 300 milliárd dollár kormányzati kézből kormányzati kézbe átadott, szabad felhasználású forrás legyen.
A fejlődő országokban lehet követni ennek a pénznek az útját?
Itt van a kutya elásva. Eddig sem volt szabad felhasználású a 100 milliárd. A donorországok mindig ahhoz ragaszkodtak, hogy legyen egy klímaváltozáshoz alkalmazkodó terv a fogadóországokban. Ezekhez a tervekhez hozzák létre a megfelelő szabályokat. A szabályok legyenek átláthatók, és a pénz útja legyen követhető. Ráadásul minden egyes adományozott dollár szolgálja a kibocsátáscsökkentést is. A fejlődő országok nem igazán szerettek volna ebbe az irányba elindulni. A másik, amit szerettek volna elérni, hogy ne csak a kibocsátáscsökkentésre koncentráljon a finanszírozás, hanem az alkalmazkodásra is. A klímaváltozásnak vannak már olyan elkerülhetetlen következményei, amelyekhez alkalmazkodni kell. A fejlett országok azt mondják, hogy a források egy részét lehet majd alkalmazkodásra fordítani, de ez többségében nemzeti kompetencia kell hogy legyen.
Mikor realizálódhat a 300 milliárd dollár?
Nem vagyok jós, de biztos szükség lesz néhány évre, amíg a jelenlegi 100-120 milliárdos szint fel tud menni háromszázra. Már csak azért is, mert a hagyományos donorországok jelentős része nagyon komoly adósságproblémákkal néz szembe. Huszárvágással nem fognak felugrani 300 milliárdra, de 2035-ig el kell érni.
Egy javaslat, ami nem kapott nagy visszhangot
Volt sikertörténete a klímacsúcsnak?
A párizsi megállapodás egyik része, hogy a karbonpiacokat működőképessé kell tenni. A karbonpiacok azt szolgálják, hogy a kevésbé fejlett országokba áramoljon a tőke és emögött legyen egyfajta együttműködés. Ha egy fejlett ország létrehoz egy olyan projektet egy fejlődő országban, ami ott szén-dioxid-kibocsátást tud csökkenteni vagy megelőzni, akkor ezzel a saját kibocsátását úgymond ellentételezi egy bizonyos mértékben. 10 éve zajlott ezeknek a szabályoknak a reszelgetése, de soha nem jutott a végére a világ. Bakuban pontot lehetett erre tenni. Kétfajta karbonpiac lesz a világon, az egyik kétoldalú alapon, amikor az egyik ország a másikkal együttműködve olyan projekteket hoz létre, amelyeknek az elszámolását kétoldalú alapon meg tudják tenni szén-dioxid tekintetében. A másik, hogy lesz egy globális szén-dioxid piac. Helyi és regionális szén-dioxid piacok már léteznek, ezek globális elszámolási rendjére született megállapodás.
Melyik az a terület, ahol egyáltalán nem sikerült előrelépni?
Az egy évvel ezelőtti klímacsúcson született arról megállapodás, hogy a fosszilis energiahordozókat meg kell haladni. Arról nem született döntés, hogy milyen ütemben, hány év alatt, de közmegegyezés volt arról, hogy a gazdaságokat másik energiabázisra kell állítani. Bakuban ezt lehetett volna részletezni, továbbfejleszteni, viszont rendkívül erős visszalépés történt. Szaúd-Arábia vezetésével, alapvetően az olajtermelő országok blokkja mindent irtott, ami a további kibocsátások csökkentését célzó befektetésekről, szabályokról szólt. Ami még érdekes volt a tárgyalások során, hogy sok figyelmet kapott az élelmiszer-termelés biztonságával, a klímaváltozás miatt átalakuló feltételeivel és az élelmiszer-termelés kibocsátásának csökkentésével foglalkozó tematikus nap. Ez még vissza fog térni az életünkbe. Hosszú távon biztos, hogy az agrárium a nagy kibocsátók közül a nagy elnyelők közé fog tartozni, ha úgy tudjuk alakítani a technológiát. Egyébként létezik már olyan magyar találmány, ami jelentősen csökkentheti a kérődzők metánkibocsátását.
Az orosz-ukrán háború mennyire szorította háttérbe a klímaváltozással kapcsolatos együttműködéseket?
Volt egy érdekes kezdeményezése az azeri elnökségnek, ami nem kapott túl nagy nemzetközi sajtóvisszhangot. Tűzszüneti és békefelhívást tettek közzé még a COP előtt, hogy a politikai, gazdasági, technológiai, pénzügyi erőket, ne a háborúkra, hanem a klímaváltozás elleni küzdelemre fordítsák. Jelenleg 56 fegyveres konfliktus zajlik a világban. A kezdeményezés nem sok rezonanciát váltott ki a médiában, talán sokan egy kicsit naivnak is gondolták, pedig fontos, 130 ország csatlakozott hozzá a 196-ból. A legnagyobb konfliktus az 56 közül az orosz-ukrán háború. Érezni lehetett a hatását, de a tárgyalások hangulatára nem ez gyakorolta a legnagyobb hatást. Volt ugyan olyan nap, amikor tételezték, hogy az Ukrajna elleni háborúnak milyen klímahatásai és környezeti hatásai vannak. Szívbemarkoló eredmények jöttek ki. Ennél még nagyobb hatással volt a tárgyalókra az amerikai választások kimenetele. Volt egy általános szorongás annak mentén, hogy Donald Trump egyszer már kivezette az országát a párizsi megállapodásból, mi lesz január után?
Mire számítanak?
A feltételezés jelenleg még hezitáló. Voltak, akik úgy gondolták, hogy meg fog ismétlődni az, ami nyolc évvel korábban történt, tehát kivezeti az Egyesült Államokat a párizsi klímamegállapodásból. Volt, aki ennél nagyobb aggodalomnak adott hangot, miszerint Trump az egész klímavédelmi ENSZ-rendszerből vonhatja ki az országát. Ez pedig minden tárgyalási fordulón éreztette hatását, de érdekes módon nem csak a rossz irányban. A kínaiak nem szoktak a klímabajnokokhoz tartozni, viszont Bakuban először tapasztaltam, elkezdték sürgetni, hogy pénzügyi, kibocsátási és jogi keretekben is mielőbb legyen megállapodás. Ebben van geopolitika. Ha a fejlődő országok, amelyek egy tárgyalótömböt képeztek, szembefordulnak a fejlett országokkal, és rá lehet mutatni az Egyesült Államokra, mint főmumusra, akkor kihez lehet fordulni megoldásért? A legnagyobb gazdasággal rendelkező országhoz, Kínához. Ez a játszma végigkísérte a tárgyalásokat.
Önnek mi a várakozása a leendő Trump-adminisztrációval kapcsolatban?
Nem akarok találgatni, inkább a saját reményemet mondom. A klímapolitika a piacok átalakítását is jelenti. Ha a piacok átalakításáról beszélünk, a jövőbeli szabályok és piaci pozíciók megváltozhatnak. A 21. században azok lesznek a legsikeresebbek, akik a klímaváltozás elleni, vagy szélesebben a fenntartható fejlődést elősegítő technológiák piacán kontrollpozícióba tudnak kerülni. Azt remélem, hogy az Egyesült Államok ezt belátja, és nem akar kivonulni azokról a piacokról, amelyek meghatározók lesznek. Jónéhány olyan szegmens van már, ahol Kína döntő szerephez jutott. Elég csak arra gondolnunk, ha Európában – beleértve Magyarországot is –, napelemet szeretnénk vásárolni a házunk tetejére, akkor 95 százalékos valószínűséggel kínai terméket kapunk. A tárolóegységek többsége is kínai. Az elektromos autók piacán is egyre erősebb pozícióban vannak a kínai gyártók.
Mennyire vannak egyensúlyban a klímaváltozással összefüggő kihívások, és az azokra adott válaszok?
Nagyon jó képet nem tudok adni önnek. Történelmi csúcsponton vagyunk az üvegházhatású gázok kibocsátásában. Nem csak a kibocsátás nőtt, hanem a felszíni átlaghőmérséklet növekedésének üteme is. Párizsban az volt az egyik cél, hogy ne lépjük át a 2 Celsius-fokos emelkedést az ipari forradalom szintjéhez képest, sőt, lehetőség szerint maradjunk másfél fok alatt. Úgy tűnik, hogy ebben az évben elértük, talán túl is léptük a másfél fokot. Ha radikális változás nem történik, már 2050 előtt átléphetjük a 2 Celsius-fokot is. Az évszázad végére ezen a pályán maradva 2,7-3 Celsius-fokos lehet a növekedés az ipari forradalom idején mért felszíni átlaghőmérséklethez képest. Lesznek a világnak olyan részei, ahol a mezőgazdasági termelés lehetetlenné válik, és az emberi élet a ma ismert […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!