Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A Tisza-kormány nagy lendülettel kezdte lebontani a NER közjogi rendszerét, de több intézkedése már most felveti a demokratikus önkorlátozás határainak kérdését. Az elemző szerint a valódi próba csak ezután következik: az dönti el a kormány történelmi megítélését, hogy a rendszerváltása után képes lesz-e saját hatalmát is intézményi korlátok közé szorítani. Ez a Pillanatkép, az Index elemzői cikksorozata, amely hétről hétre segít eligazodni a politikai térképen.
Az Orbán-kormányok tizenhat éve alatt számos rendszerdefiníció született, és élénk értelmiségi vita bontakozott ki arról, hogy miben is élünk Magyarországon, hogyan írható le a Fidesz–KDNP kétharmados kormányzása, és ebből milyen következtetések vonhatók le arra nézve, miként lehet leváltani. Ezek a meghatározások többnyire túlléptek azon a leegyszerűsítő ellenzéki politikai megfogalmazáson, hogy „diktatúra van” (ez a narratíva legkésőbb idén április 12-én megdőlt, amikor Orbán Viktor – ahogy egy demokráciában szokás – gratulált ellenfelének és elismerte a vereségét).
Magyar Bálint nem bonyolította túl a saját megfejtését: szerinte Magyarországon posztkommunista maffiaállam működött. Filippov Gábor egy időben a talán legdivatosabb meghatározással állt elő, amikor kompetitív autoriter rendszerként írta le az Orbán-rendszert. A Magyar Péter előtti ellenzék diktatúrázó retorikája mellett egyébként az autoriter, illetve a félautoriter jelző volt a leggyakrabban használt címke. Az Orbán-rezsim című, 2020-ban megjelent könyvükben Körösényi András, Gyulai Attila és Illés Gábor a plebiszciter vezérdemokrácia fogalma mellett érveltek. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének végére pedig Török Gábor és Zárug Péter Farkas is összefoglalta az Orbán-kormányok tizenhat évének tapasztalatait az Orbán kora című könyvben; szerintük Magyarország abszolút köztársaságként volt leírható.
Idén áprilisban azonban véget ért a verseny, hogy ki tud találóbb rendszerdefiníciót adni a Fidesz–KDNP kormányzására. Az érdekesebb kérdés immár az, hogy mi következik ezután. Definiálni ezt még korai lenne, ugyanakkor Magyar Péter és a Tisza-kormány gyors ütemű rendszerbontó, illetve rendszerépítő(?) lépései már kijelölnek egy olyan irányt, amely mentén érdemes gondolkodni a magyar politika következő éveiről. Az is biztos, hogy a Tisza-kormány egyes javaslatai, tervezetei és közjogi lépései, ha az Orbán-korszakban születtek volna meg, minden bizonnyal már megkapták volna a diktatórikus vagy autoriter minősítést.
Túl van első ötven napján a Tisza-kormány, amely a választási kampányban a jogállam helyreállítását, a fékek és ellensúlyok megerősítését, valamint a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lebontását ígérte. Az első hetekben számos gyors ütemű közjogi és politikai változás indult el, amelyek egyszerre vetik fel a demokratikus intézményrendszer újjáépítésének és egy új hatalmi logika kialakulásának kérdését. Vajon az eddigi intézkedések valóban a hatalom korlátozását és az intézményes működés megerősítését szolgálják, vagy már most kirajzolódnak egy új, erősen központosított kormányzás körvonalai? Mennyiben változott a döntéshozatal átláthatósága és politikai kultúrája a NER-hez képest, illetve milyen jelekből lehet megítélni, hogy egy politikai rendszer valóban intézményesedik, és nem csupán egy karizmatikus vezető személyes tekintélyére épül? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kovács János politikai elemzővel, Az elemző szemével című Facebook-oldal szerzőjével.
Csúszós talajon lépked a Tisza-kormány
Kovács János szerint mindenki számára világos, hogy az új kormány nagy lendülettel vetette bele magát a Nemzeti Együttműködés Rendszerének közjogi és intézményi struktúrájának lebontásába: radikális közjogi reform, az intézményi autonómiák megerősítése, a korrupció elleni harc és a vagyonvisszaszerzés egyaránt a demokratikus restauráció eszközei. Ugyanakkor a visszaható hatályú, személyre szabott jogalkotás, a közjogi szereplőknek küldött ultimátumok, valamint a képviselői cikluskorlátozásokhoz hasonló erőteljes lépések arra utalnak, hogy a kormány a jogállamiság helyreállítása közben maga is hajlamos a túlzott kontrollra.
Egyelőre azt látjuk, hogy az új többség nem finomkodik, ha az Orbán-korszak örökségét kell felszámolni. A nagy kérdés az, hogy ha végzett a bontással, lesz-e benne elég önmérséklet ahhoz, hogy tiszteletben tartsa az új, független ellenőrző szervezeteket, vagyis a saját hatalmának korlátait
– fogalmazott a politikai elemző. Hozzátette: azokból a jogi-politikai megoldásokból, amelyeket eddig láttunk, gyakran a „cél szentesíti az eszközt” logikája köszön vissza. Ezt az is segíti, hogy az ellenzék számottevően meggyengült, nem tud érdemi ellenállást tanúsítani, a kormány népszerűsége csúcsán van – még tartanak a „mézeshetek” –, a nemzetközi intézmények pedig egyelőre nagyvonalúan szemet hunynak a jogállamisági szempontból némileg aggályos megoldások felett is.
Az elemző arról is beszélt, hogy a „rendszerváltás” egy politikai ígéret volt, amely széles társadalmi rétegek igényeire reflektált, csakhogy ezt „felülről”, egy hatalmi központból, alkotmányozó mandátumtöbbség birtokában hajtják végre – az előző rendszerrel szemben.
Az a kormány, amely élni kíván a kapott felhatalmazásával, csúszós talajon lépked, hiszen ha túl messzire megy, könnyen visszaélhet vele, ha pedig nem lép elég merészet, akkor cserbenhagyja saját, radikális változást akaró választóit. A politológiában ezt a csapdát »a győztes paradoxonának« vagy a »forradalmi törvényesség« problémájának nevezzük. Ám ha egy kormány elkezdi a jogot pusztán a politikai akarat végrehajtásának eszközeként tekinteni, ahogy azt a NER is tette, akkor módszertanilag nem vált rendszert, csupán az iránytűt fordítja meg. Ez a felismerés kijózanító lehet, és talán az új kormányzat még nyitott is a korrekcióra, hiszen most még egy formálódó, átmeneti állapotban vagyunk
– fejtette ki Kovács János az Indexnek.
Bumeránghatás fenyegeti a kormányt
Az elemző szerint érdemes különbséget tenni a kormány által hivatkozott célok és a tényleges kormányzati szándék között. Utóbbi szükségszerűen tartalmaz hatalomtechnikai megfontolásokat is.
„A kormány a széles választói felhatalmazásból fakadó erős legitimitásra hivatkozik, és saját politikai programját – így a személyi változtatásokat és az intézményi átalakításokat is – a népakarattal azonosítja. Itt fontos hangsúlyozni, hogy az időtáv meghatározó. Ami rövid távon a hatalmon lévők érdekeit szolgálja, az hosszabb távon lefeszített rugóként csaphat vissza. Ez történt az orbáni hatalomgyakorlás több elemével, így a Fidesz választási rendszerével is. Hasonló bumeránghatást válthat ki a tervezett képviselői cikluskorlátozás is. Ami most a parlamentben évtizedek óta ülő veterán politikusokat és rajtuk keresztül a régi pártokat sújtja, az néhány ciklussal később már a Tisza saját frakciójából lúgozhatja ki a legtapasztaltabb, legismertebb és legkarakteresebb egyéniségeket” – magyarázta Kovács János.
Ami a többi közjogi, Alaptörvényt érintő módosítást illeti, a képet vegyesnek látja.
Találunk köztük a transzparenciát, a fegyelmezettebb állami gazdálkodást és az intézményi autonómiát erősítő változtatásokat is. De szép számmal akadnak olyanok is, amelyek elsődleges célja a látványos politikai elszámoltatás és a szimbolikus erejű rendszerbontás. A puding próbája az lesz, hogy a változtatások nyomán felálló intézményrendszer mennyiben lesz képes látható eredményeket felmutatni például a korrupcióellenesség és a vagyonvisszaszerzés terén, és mennyiben korlátozza majd a hatalmon lévőket.
Az Orbán-korszak alatt kiépült state capture az a gyakorlat, amikor szűk érdekcsoportok – úgymint oligarchák, korrupt hálózatok, illetve az uralkodó párt – szisztematikusan és tartósan a saját befolyásuk alá vonják az állami intézményeket, a jogalkotást és az igazságszolgáltatást, hogy a közérdek helyett saját magánérdekeiket szolgálják. Az elemző rámutatott: ez részben lebontásra került, de még korai volna kijelenteni, hogy a struktúra egyes részeit politikai értelemben nem lakják-e be a most hatalmon lévők.
Gyakran előfordul kurzusváltások esetén, hogy a frissen hatalomra kerülők merítenek elődeik eszköztárából. Azt is látni kell, hogy sok esetben nem maga az intézményrendszer jelenti a legerősebb féket a kormányzati túlterjeszkedéssel szemben, hanem a személyi tényező, vagyis a közhatalmi pozíciókban lévő személyek hatalom- és szerepfelfogása. Úgy tűnik, a megörökölt intézményi struktúrában meglévő politikai lojalitások – vagyis az, hogy ki számít az előző kormány politikai kinevezettjének vagy kiszolgálójának – mentén dől el, hogy az új kurzus miként viszonyul az intézményi autonómiákhoz
– fogalmazott.
Kovács János szerint az intézményi […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!