Hirben.hu Hírben jók vagyunk! - Exkluzív könyvbejelentés: Levelek Évának címmel új kötetet ad ki Gyurcsány Ferenc. A levélregény az elmúlt húsz évének – így az aktív politikai időszakának – gondolatait dolgozza fel, fiktív levelek formájában.
- Menedék a Cserhát szélén: A volt miniszterelnök egy kétszáz éves egykori vízimalmot vett az észak-magyarországi Ecsegen, hogy a falu életébe beilleszkedve, a városi hétköznapoktól elszakadva írhassa a könyveit.
- Meglepetés a postaládában: Legnagyobb megdöbbenésére a regényeiben megadott írói e-mail-címre egyetlen politikai trollkodás vagy szidalmazó üzenet sem érkezett az elmúlt években.
- Nem lesz klasszikus memoár: Nem fog háttéralkukat kiteregető politikai életrajzot írni, mert bevallása szerint nem tudna önmagával szemben objektív lenni, az önfelmentő szövegeknek pedig nem látja értelmét.
- A kötelező olvasmányokról: Szerinte felesleges tizenkét-tizenhárom évesekre egyben ráeröltetni A Pál utcai fiúkat, elég lenne csak egy-egy fejezetet elemezni belőle, hogy a diákok először magát az olvasást szeressék meg.
- Szembe megy a posztmodernnel: Tudatosan elutasítja a kortárs magyar irodalom (például Nádas Péter) sötétebb, drámai világképét, mert az ő olvasatában az élet nem mindig fájdalom, és „az ember csoda”.
A másik fertály
Hogyan talál rá Magyarország egykori miniszterelnöke épp Ecsegre?
Nem volt ebben semmi különös. Úgy működött mint bárki másnál, a szokásos helyi és országos ingatlanos oldalakat, hirdetéseket figyeltem. Dunántúli vagyok, a Dunántúlt jobban ismerem, de arra gondoltam, hogy miután ősszel átköltözünk a pesti oldalra, Zuglóba, ahhoz közelebb, a másik fertályon keressünk valamit, ahova időnként el lehet menekülni. Gondoltam legyen akkor a Börzsöny és a Cserhát környéke.
Csak azért furcsa, mert azt gondolná az ember, hogy valaki inkább hazavágyik Budapestről Pápa felé, nem pedig pont az ellentétes irányba.
Nézze, sokfélék vagyunk. Őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, hogy a dunántúli oldalon maradjak. Részben azért, mert mindig inkább Pest-párti voltam. Az életem azonban úgy alakult, hogy az elmúlt harminc évet Budán töltöttem, sok-sok jó érzéssel, emlékkel, de amikor megkérdezték, mindig azt mondtam, hogy a nyüzsgőbb városi világot jobban szeretem ennél az oldalnál. Most, hogy megváltozott az életem, nem is volt kérdés, hogy ott keressünk egy lakást és akkor adta magát, hogy ha hegyek és nyugalom, akkor valahol az északi-középhegység mezsgyéjére próbáljunk meg elmenni.
És pont egy kétszáz éves házat talált meg. Nem ijeszti meg, hogy mennyi munka lesz vele?
Inkább inspirál. Az emberben, ha látja a vidéket, legalább kétféle érzés biztosan van. Egyik oldalról sajnálja, hogy a falu hagyományos képe sok helyen széttört, másfelől érti, hogy óriási felemelkedés volt sok százezer embernek, hogy Kádár-kockába költözhetett. Ezzel együtt, amikor nekem volt és van választási lehetőségem, inkább a hagyományos épületeket kerestem. Így történt ez Kötcsén is. Ott is egy jó kétszáz éves házat vettünk sok évvel ezelőtt, majdnem két évtizede.
Nagyon művészien fogalmazott Ecsegről, egy írótól ez talán el is várható. Többek között azt írta, hogy „Ecsegben van valami különös sűrűség”. Akkor járt ott először, amikor megnézte a házat?
Igen.
És egyből megfogta a település?
Ecseg nagyon érdekes, sok minden megvan benne, ami Magyarországot jellemzi. A falu képét meghatározza, hogy egy tájvédelmi körzet szélén vagyunk. Patak folyik át a településen, a mi telkünk ráadásul éppen e kettő találkozásánál fekszik, ott ér ki a Szuha-patak a Cserhátból, éppen ott van vége a falunak, és éppen ott kezdődik a tájvédelmi körzet. A falu legutolsó háza a miénk. Ez szerencsés véletlen, alakulhatott volna másként is, de kivételes együttállása ez sok olyan tényezőnek, amitől könnyű megszeretni egy házat és egy telket. Az írás mellett – ami messze a legfontosabb, most is a következő regény kézirata fölött ülök – jó egy kicsit barkácsolni, tenni-venni. A futás, az olvasás, az online sakk mind jópofa dolog, de ha már vidék van, nem baj, ha az ember ágat vagdos, rendezi a kertjét. Nyilván ezzel fogjuk kezdeni. Egy kicsit ott kell létezni, hogy legyen benyomásom arról, mit szeretnék másként csinálni. A ház egyébként ma is lakható. Az előző tulajdonos a környék állatorvosa volt, lassan az aktív évei végén jár, a gyerekek felnőttek, jó harminc évig laktak ott és úgy adta el, hogy akár holnap be lehetne költözni. Éppen ezért az első évet mindenképp úgy töltjük ott, hogy átérezzük a hangulatát, és majd annak alapján döntjük el, mihez nyúlunk hozzá és mihez nem.
„Remete Pesten is tudok lenni”
A polgármester nyilvánosan üdvözölte, a falubeliek meghívták bográcsozni, és Ön is azt írta, hogy nem fognak bezárkózni. Valóban részt fog venni a falu életében? Mennyire könnyű egy volt kormányfőnek egyszerű ecsegi lakossá válni?
Kötcsére 2009-ben költöztünk, és akkor hasonlóképpen érdeklődött a falu, részben az országos média is figyelemmel kísérte az odaköltözést. De az első pár hét után a helyiek megtanulják, hogy ez a fickó is rövidnadrágban és pólóban jár nyáron, a falu egy-két boltjában ugyanazt veszi, mint ők, és ha segítség kell, megkérdezi, van-e helyben valaki, aki ért a villanyszereléshez, vagy segít megcsinálni a tetőt. Pár hónap után – nagyon jóleső módon – megszűnik ez a kiemelt figyelem, és az ember a közösség egyik tagja lesz. Érdemes elmenni a falunapra is, ha valaki nem akar remete lenni.
Remete itt, Pesten is tudok lenni: magamra csukom az ajtót, és senki nem zavar. Ha valaki egyedül akar lenni, ahhoz nem kell falusi ház.
Vidékre tehát a közösségért is költözik az ember. Ott, a házunk előtt indul például egy Kéktúra-útvonal. Elindul rajta az ember, és sok mindenkivel találkozik, beszélget velük. Amikor először lementünk körülnézni, bementünk egy helyi kisboltba, ahol éppen akkor építettek egy kis teraszt – még nem volt kész, de gyorsan hoztak nekünk széket és asztalt, és akik szombat késő délelőtt vásárolni jöttek, odajöttek beszélgetni. Nyilván csináltak egy fényképet, nyilván elterjedt a faluban, hogy a Feri ide fog költözni. A polgármesterrel már korábban beszéltem, mert a házon helyi védelem volt, és tudni akartam, mire terjed ki, aztán közben kiderült, hogy már nincs rajta helyi védelem. De ettől függetlenül semmi olyat nem csinálunk, ami hozzányúlna ehhez a kicsit palócos házhoz. Ez a palóc vidék egyik legszebbje, még őrzi a palóc építészeti hagyomány egy-egy elemét, és ha már kétszáz-kétszázötven éve áll – itt a források nem egészen egyeznek, van, amelyik kétszázat mond, van, amelyik kétszázötvenet –, akkor ezt meg kell őrizni. Tartózkodom minden olyan módosítástól, ami a ház alapvető karakterét érintené.
Palócföld és a malomárok
Örülök, hogy felhozta a Palócföldet, mert az interjúra készülve épp azon gondolkodtam, mennyire lehet könnyű politikusból íróvá – vagy íróból politikussá – válni, és eszembe jutott, hogy van egy ilyen emberünk, Mikszáth, aki épp a palócokról írt. Eszébe jutott ez a kapcsolat?
Azok a jó palócok. Természetesen, mihelyt leesik az embernek a tantusz, hogy hol jár, gyorsan megnézi Hollókőt és minden hagyományát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ne jutott volna eszembe, de nehéz úgy elmenni bármelyik tájegységre, hogy ne lenne annak híres embere. A falu és a környék egyébként nagyon szépen vigyázza a maga hagyományait, amit én helyesnek és jónak gondolok. Olyan fickó vagyok, aki a családfáját apai ágon az 1700-as évek közepéig vissza tudja vezetni – van erről egy nagy táblázatom –, úgyhogy izgat, hogy ahova megyek, annak mi a múltja, mi a története. Van ott egy helytörténeti gyűjtemény, keresni fogok régi fényképeket, és ha a házban is találok, azokat újracsináltatjuk, és kifüggesztjük az előszobába – hogy lássuk, milyen volt sok évvel ezelőtt. De ezen túl már utána is jártam az épület történetének.
És mit tudott eddig kinyomozni a malomról?
Öt-hat malom volt a környéken. Már nem látszik a malomárok, amelyet a ház fölött nagyjából hét-nyolcszáz méterrel ágaztattak le a Szuha-patakból. Az hajtotta a malmot, alatta pedig visszavezették a vizet a patakba. Egykerekes malom volt, így hívják az ilyet. A házon ma már alig látni nyomot mindebből. Gyenes-féle, vagy gyenesi malomként említik a források. Az épület nem mutatja az egykori malom ipari jellegét, valamikor – nem is tudom pontosan, mikor – teljesen klasszikus lakóházzá alakították. Két szoba a ház két végén, középen egy nappaliszerű helyiség, egy fürdőszoba, egy konyha. Nagyon egyszerű a történet. Az egész nincs meg száz négyzetméter, valahol kilencven és száz között lehet, tökéletesen elég ahhoz, hogy az ember a fiával, meg egy-két emberrel jól ellegyen.
„Szeretnék író lenni, de ezt nem én döntöm el”
Inkább íróként gondol már magára, vagy még politikusként?
Politikusként egyáltalán nem. Szeretnék író lenni, de ezt nem én döntöm el. Hogy könyveket írok, az nyilvánvaló – és magyar viszonylatban sikeresek. Írok regényt, és írok egy nagy filozófiai esszét, Az isteni embert.
De hogy az ember író lesz-e, vagy csak egy amatőr, aki írással próbálkozik, azt a környezete és az olvasók döntik el.
A könyvbemutatókon persze udvariasan azt mondják, Gyurcsány Ferenc író, Facebookon is nem túl szerényen ezt írom magamról, de ez majd elválik. Politikusnak egyáltalán nem tartom magam, jó ideje nem is vagyok az. Nagyon szép időszaka volt ez az életemnek, de nincs a fejemben olyan, hogy még egyszer politikus, képviselő legyek, kormányozzak vagy bármi hasonlót csináljak.
Csak azért kérdeztem rá, mert az írók nemcsak írással foglalkoznak, hanem olvasással is, amihez szükség van egy kisebb könyvtárra. Tervez ilyet Ecsegre?
Több ezer kötetes könyvtárunk van most is. Ami szakirodalom, azt ma már leginkább interneten, digitális könyvtárakban keresi az ember, de a szépirodalmat én legalábbis normál, papírkönyvben szeretem olvasni, elektronikusan nem nagyon megy. Bár van e-book olvasóm, de nem vált be. Az asztalomon most sorban állnak az alapkönyvek, amikhez folyton odanyúlok, hogy utánanézzek, tényleg az van-e bennük, amire emlékszem – Kierkegaard, Umberto Eco, ami épp valamiért kell. Ecsegen nyilván vannak a háznak adottságai, nem tudok csodát tenni, talán száz-százötven kötet kerül majd le az itteni anyagból.
Gondolkodott már azon, milyen hatással lesz a költözés, a környezetváltozás az írói munkájára?
Olyan fajta ember vagyok, akire a nők, tipikusan időnként haragszanak, mert ha valamit csinálok, akkor nagyon csinálom – se látok, se hallok. Ha olvasok, akkor nagyon olvasok, ha sakkozom, akkor nagyon sakkozom. El tudok vonulni akkor is, ha körülöttem jönnek-mennek, beszélgetnek, ebben az értelemben nincs szükségem nagy csendre, ki tudok zárni mindent. Van viszont valami abban, hogy az ember a hétköznapjaitól távolabb megy. Arrébb menni akár egy órával már más lelkiállapotot teremt, az ember otthagyja a városban a hétköznapi történeteit. Itt, Pesten is viszonylag jól tudok dolgozni, de az ott egy messzebbi világ, kevésbé érint meg a mindennapok valósága. Az írás arról szól, hogy átlépsz egy másik történetbe, aztán, ha jól sikerül, magaddal hívod az olvasóidat is. Ehhez az átlépéshez ad valami többletet, ha az ember messzebb kerül a szokásos közegétől.
„Tudom, hogy a nevemnek van valamiféle jelentése a magyar közéletben”
Már három könyve jelent meg, ha jól emlékszem az írói korszakából.
A mostani korszakból három és jön a negyedik.
Mennyire bírja a kritikát íróként? Politikusként nyilván volt benne része, tanult is belőle, de íróként mégiscsak más.
Ez egy nagyon fura dolog. A regényeim végén mindenütt ott van egy e-mail-cím, ahová az írónak lehet írni az adott könyvvel kapcsolatban. Arra voltam felkészülve, hogy hideget-meleget egyaránt kapok majd.
Tudom, hogy a nevemnek van valamiféle jelentése a magyar közéletben.
Azt gondoltam, hogy ez itt is megjelenik és lesznek, akik úgy érzik, mondani kell egy cifrát, írnak erre az e-mail-címre. És képzelje el, legnagyobb meglepetésemre egyetlenegyet sem kaptam. Akik a politikában, a szokásos Facebook-felületeken továbbra is a nevemet használva mondanak ezt-azt, ezen a címen nem jelentek meg. Egy se. Akik meg írtak, azok az apróbb megjegyzéseken túl lelkesen fogadták a könyveimet. Kevés olyan felület van, ahol érdemben írnak a könyvekről, de ott sem jelent meg olyan kritika vagy olvasói megjegyzés, ami bánthatott volna. Szóval még nem tudom, milyen, amikor szétszednek. Amikor még politikus voltam, és megjelent az első regény, A kereszt halála, az őszintén szólva azt a sorsot osztotta, hogy a politikai természetű portálok a korábbi beállítódásuk szerint írtak róla. Aki kritikus volt a politikus Gyurcsánnyal, az a könyvön is talált kivetnivalót, aki megengedőbb, elfogadóbb volt Gyurcsánnyal, az a könyvre is így nézett. A regény osztotta a politikus megítélését, de ezt el lehet fogadni, valószínűleg ilyen a világ. Bent vagyok valakinek a fejében egy kockában, és onnan nehéz, vagy csak hosszú idő alatt lehet kiszabadulni. Nyilván még nem telt le annyi idő, hogy el tudják választani az írót az egykori politikustól.
Mennyi idő kell, hogy el tudják választani az írót az egykori politikustól?
Ki tudja? Mindenkinek más. Olyan üzeneteket kapok, hogy „az első könyvét kézbe se vettem, a másodiknál is eltartott száz oldalig, mire már nem az járt a fejemben, hogy magával politikusként vitatkozni, sőt veszekedni szoktam”. Gondolom, valakinek könnyebb, valakinek nehezebb a múltat kizárni. Aki engem inkább kedvelt, az könnyebben veszi kézbe a könyveket, aki meg nem, annak nehezebb, mert folyton beugrik az a Gyurcsány, akit nem szeretett látni vagy hallani. Ez természetes, nincs vele baj. Ezzel együtt is A kereszt halála, ami még nincs két éve a piacon, több mint nyolcezer példányban elfogyott. A Gyilkos igazságok, ami egy éve sincs kint, most sehol nem kapható az országban, épp újranyomják, ötezer-ötszáznál tart. Ezek Magyarországon jó számoknak számítanak. Úgyhogy nincs okom panaszra.
És mi a végső célja az írással? Hová szeretne eljutni vele? Vagy csak élvezi, amíg élvezi?
Nyilván vannak, akiknek erre szép válaszaik vannak. Nekem azt kell mondanom, hogy hatalmas élvezet könyveken […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!