Bentlakásos intézet, kiskatonai regulával
A különböző reformok és átszervezések folytán csak Kőszegen működött alsó tagozatos katonai iskola. Így négy elemi után, tízéves koromban oda írattak be. Ez bentlakásos intézet volt, kiskatonai regulával, fegyelmezéssel. Minden esélyem megvolt a nagy katonai karrierre, egészen a hősi halálig. Akkoriban még arról ábrándoztam, miként alélok majd el egy heves golyózáporban. Egyszóval nagyon tetszett az iskola. Az már egy másik kérdés, mint említettem, hogy eléggé elmaradott gyerek voltam, azt sem tudtam, hogyan kell tanulni.
A négy elemiből egy évet Újvárfalván, két évet Nagybajomban, a negyediket Kadarkúton, a másik nagyszüleimnél végeztem. Hogy ne legyek teljesen elkényeztetett viszonyok között, nagyanyám ugyanis olyan nagy tekintélyű volt a faluban, hogy nekem csak tiszta jeles bizonyítványom lehetett, apám negyedikben azt kérte, ítéljenek értéken. Nem is szerettem azt a helyet. Abból a szempontból viszont kellemes emlékeim maradtak, hogy ott nagy cimborám volt az 1942-ben meghalt Boross öregapám, aki szokása szerint, mivel méhese volt, és oda fehérnép nem járt, leült hátul délután. Az asszonyok azért kerülték a méhest, mert féltették a hajukat. Nagyanyám szigorú asszony volt, nem engedte az öreget poharazgatni, mert az orvos eltiltotta az italtól. Miután a pincében mindig volt bor, azt a nemes feladatot kaptam tőle, hogy egy bögrében csempésszek ki naponta három deci bort. Igen ám, de a pinceajtó a konyhaablakra nézett, és nagy rafinéria kellett kilesni azt a pillanatot, mikor lehet a bögrével megtenni a kanyart. Erre a borcsempészésre roppant büszke voltam. Máskülönben nagyon szigorúan fogtak.
Emlékszem, amikor 1938-ban az eucharisztikus kongresszusra egy-két asszonyt a plébánia költségén Budapestre utaztattak, hogy lássanak csodát, jöttek vissza élménybeszámolót tartani.
Ezeket a beszámolókat halálosan untam. Bennem maradt a kép, ahogy öt-hat öregasszony meg én ülünk, és az egyik meséli: jött egy pap, akinek olyan fekete volt a bőre, mint a suvick. És akkor az asszonyok összecsapták a kezüket: te megváltó szűzanyám, te édes jó Istenem. Soha nem felejtem el, volt egy boltos, aki mindig négy szem cukorkával kínált, ha vettem nála valamit. Amikor megjöttem tőle, nagyanyám mondta, na, ott vásároltál, annál a kálomistánál. Akkor ez még számított.
Elhelyező bizottság előtt
Akkoriban elhelyező bizottságok működtek. Ezzel kapcsolatban volt egy érdekes kalandom. Nem értettem, hogy katonaiskolás voltom dacára miért nem csaptak le rám. Később jöttem rá a magyarázatra. Apámat 1947 elején kinevezték Szegedre erdőigazgatónak. Egyetemistaként meglátogattam a szüleimet, és ott találkoztam egy bácsival, aki azt mondta, hogy apám Alföld-fásítási kormánybiztos. Később, 1948-ban beírtam az életrajzomba, hogy apám az Alföld-fásítás kormánybiztosa. Nem tudtam, hogy nem az. Utóbb kiderült, hogy a bácsi csak tréfálkozott velem. Az életrajzomban viszont bennmaradt ez a tisztség, miközben édesapám régóta tanár volt egy építőipari technikumban, és közelébe sem mehetett az erdészetnek.
Kicsit morbid volt az egész, de az elhelyező bizottságban senki sem fogott gyanút, senki nem kételkedett az adatok valódiságában.
Kérdezték, mi akarok lenni. Azt feleltem, hogy a Pénzügyminisztériumban szeretnék dolgozni, a szakdolgozatomat is költségvetési témakörből írtam. Azt tanácsolták mások, hogy foglalkozzak pénzügyekkel, mert „ezek” nem nagyon értenek hozzá, nem is szeretik. Be is hívtak a Pénzügyminisztériumba két barátommal együtt. Egyik paraszt-, a másik munkásszármazású volt. Föl is vették őket díszmenetben, engem meg tanácsi vonalra irányítottak.
Rendőri felügyelet alatt 1956 után
A Kútvölgyi kórház fölött volt a rendőrőrszoba, ott kellett jelentkezni minden vasárnap. Egy unott képű rendőr aláírta a jelentkezésemet, majd sorba állított bennünket. A rituálé hossza attól függött, hogy ki volt aznap éppen szolgálatban. Este tíz órára mindig otthon kellett lennem. Ezt is rendszeresen ellenőrizték. Háromnegyed tízkor becsöngetett egy rendőr, leült, és várt a lakásomon a feleségemmel. Egész jóba lettek, Ilonkának a piacon kezicsókolommal köszönt. Megérkezésem után aláírta, hogy ellenőrizve. A rendőri felügyelet ténye benne szerepelt a személyi igazolványomban, meg annak megszüntetése is.
Már a vendéglátóiparban dolgoztam, mikor egy verekedés végén, mivel én is a közelben voltam, elkérték az igazolványomat. Már az igazoltatáskor elhatároztam, hogy merő gondatlanságból elveszítem, és kérek helyette egy újat.
Elmentem a szüleimhez, leraktam, elveszett, majd elmondtam a történetet a rendőrségen, és minden további nélkül adtak is egy másikat. A hetvenes évek elején aztán betörtek a szüleimhez. És mit láttam, amikor beléptem a lakásba? A szoba közepén egy hatalmas kupacot, tetején az „elveszett” okmányommal. A betörők kipakoltak mindent a szekrényekből, elloptak kétezer forintot, de hamarosan kézre kerítették őket. A szobában állt egy őr, féltem, hogy lecsap rá, de a fenét, abszolút nem törődött vele. Később kályhában égettem el a kordokumentumot. Azóta is sajnálom, el kellett volna rakni emléknek.
Kertész Imre mecénása
Sajátos normák alapján működött az ország gazdasága. Az alapvető probléma az volt, hogy hatósági árak voltak és alacsony árrések. Nagyon vigyázni kellett, ki ne fussak a keretekből. Ezért szigorúan ragaszkodtam ahhoz, hogy én állapítsam meg a béremelés összegét és a vezető állásúak bérét. A gondok akkor kezdődtek, amikor drasztikusan felemelték a bérjárulékokat. Mivel a vállalat költségvetésének mintegy hatvan-hetven százaléka bérköltség volt, erre a járulékemelésre reagálni kellett.
Ez volt a létszámstop, aminek részeként úgy döntöttem, hogy a nyugdíjas korúak menjenek nyugdíjba. Ebből a lépésből adódott a következő kalandom. Csepel egyik kocsmájából fölkeresett egy pincérnő. Elmondta, hogy a férje író, és megkért, engedjem még egy évet dolgozni, mert a párja addigra elkészül új könyvével. Utána természetesen elmegy majd nyugdíjba. A kérés annyira rendhagyó volt, hogy azonnal beleegyeztem. A hölgy később átadta férje egyik korábbi művét, amit otthon el is olvastam, és tetszett. Szokatlan holokauszt-regény volt, mert egy kamasz fiú szemszögéből mutatta be az eseményeket. A könyv címe Sorstalanság volt.
Mindez mikor történt?
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!