Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az Index a Fővárosi Közgyűlés december 18-i ülése előtt készített interjút Demszky Gáborral, aki többek között kijelentette:
- „Ha úgy tetszik, én nap mint nap a romlás virágait látom, és ez egy elviselhetetlen lelki teher.”
- „Autokratikus rendszerben élünk, ahol egy uralmon lévő család tulajdonolja az országot.”
- „Magyar Péter tehetséges politikus, talált egy közös nyelvet a választókkal, megteremtette a fórumait, jó a ritmusérzéke.”
- „A Tisza Párt egy centrum pozícióban lévő gyűjtőpárt, amely hibát követne el, ha bármelyik oldal mellett elkötelezné magát, vagyis azt mondaná, hogy jobb- vagy baloldali.”
- „Ha a főpolgármestertől az összes hatáskört elvonják – és úgy látom, hogy ez a cél –, akkor megbénul a főváros.”
- „Lehetségesnek tartom, hogy még hosszú ideig fennállhat a mostani zavaros, bizonytalan helyzet a közgyűlésben. Ez sokat árthat Budapestnek.”
Honnan érkezett az interjúhoz?
Pesten bérelek egy lakást, és itt töltöttem most az elmúlt pár napot, mert több interjú is készült velem, emellett a családomat is meglátogattam. Egyébként minden hónapban legalább egy hétre felutazom Budapestre. Tulajdonképpen ez kétlakiság. Nem szakadtam el teljesen a fővárostól, követem az eseményeket, kommentelem is a Facebook-oldalamon, de alapvetően egy isztriai kis lakásban élek, nyugodtabb környezetben, stresszmentesen, és írok.
A nyáron megjelent a sajtóban, hogy búcsút intett Budapestnek és Horvátországba költözött. Akkor ez mégsem így van?
Inkább azt mondanám, hogy sokkal több időt töltök ott, mint itt, és ennek megvan az oka.
És mi az?
Kettőt is mondok, bár többet is mondhatnék. Az egyik, hogy az Óbudai Árpád Gimnáziumban, amikor tavasszal Árpád-napokat hirdettek meg, a gimnázium igazgatója felkért: a program keretében beszélgessek a diákokkal. Az utolsó pillanatban, egy nappal az esemény előtt azonban megtudtam, hogy a tankerületi igazgató utasítására töröltek a programból. Ezt azzal indokolták, hogy megosztom a közvéleményt. Ehhez képest a pénzügyminiszter és más politikusok is részt szoktak venni az Árpád-napokon. De igazából nem az elutasítás döbbentett meg, hanem az – és ez a másik okom –, hogy a gimnáziumban hetven tanárból egy kezemen meg tudom számolni, hányan szólaltak meg mellettem. Ez nagyon rossz arány. Olyan, mintha még a Kádár-rendszerben élnénk.
Ez volt az utolsó csepp?
Ez volt az utolsó csepp. Amúgy pedig Iványi Gábor felkérésére három éve a Wesley János Főiskolán tanítok a rasszizmus és a szegregáció témájában. De az iskola megy tönkre, veszélyben a jövője, nincs pénz, a legjobb tanárok elmennek, és akik maradtak, azok sem kapnak már másfél éve fizetést. Ha úgy tetszik, én nap mint nap a romlás virágait látom, és ez egy elviselhetetlen lelki teher. Nagyon súlyos trauma. A családomon, a barátaimon, a kultúrán kívül, amik Budapesthez kötnek, semminek nem tudok igazán örülni.
Megkérdezhetem, hogy miből él?
Nyugdíjas vagyok, bérbe adok egy lakást, és a Wesley János Főiskolán korábban volt fizetésem.
„Óriási pánik van a kormányoldalon”
A rendszerváltás előtt a demokratikus ellenzék tagja volt, a 80-as években szamizdat lapok írásában, szerkesztésében, nyomtatásában és terjesztésében vett részt. Évtizedek teltek el azóta, az ország, és ön is nagy utat járt be, milyennek látja azokhoz az időkhöz képest a mai Magyarországot?
A demokratikus ellenzék szerepe annyiban volt meghatározó 1989-ben és 1990-ben, hogy rendelkezett a rendszerváltás programjával, ami nagyobbrészt meg is valósult és létrejött egy plurális, parlamentáris demokrácia, piacgazdaság. De a rendszerváltás valójában annak tulajdonítható, hogy a szovjet birodalom összeomlott.
A rendszerváltás és az átalakulás két éve egy nagyon jó, roppant izgalmas időszaka volt az életemnek.
Az azt követő két évtized is, ugyanis főpolgármesterként nap mint nap tanultam urbanisztikát, szociálpolitikát és ágazati politikákat. Rám volt bízva egy város, és ez hatalmas felelősség, de megpróbáltam a közjó érdekében tenni. Tettekre váltani azt, amit korábban csak leírtunk, és programjainkban megfogalmaztunk.
És milyennek látja most az ország helyzetét?
A mai Magyarországot Magyar Bálint írta le a legjobban a maffiaállamról szóló könyveiben. Nála pontosabb megfogalmazást nem tudok adni. Autokratikus rendszerben élünk, ahol az uralmon lévő család mintegy tulajdonolja az országot. Ebben az elviselhetetlen helyzetben, egy kis, működő sziget volt számomra a Wesley János Főiskola, ahová szívesen jártam, és ahol szívesen tanítottam.
A Budapesttől búcsúzó Facebook-bejegyzésében „az ország potrohos tulajdonosáról, akasztófára való vezéréről” tett említést. Miért írt ki ilyet?
Az előbb elmondottak indulatokat keltenek. Amit írtam, metaforikus megjelenítése annak, hogy Orbán Viktor a felelős mindazért, ami az elmúlt tizennégy évben történt, és ha egyszer rendszerváltás lesz, akkor büntetőjogilag is felelnie kell.
Egyébként úgy látom, hogy most óriási pánik van a kormányoldalon. Számos jelét látom ennek, például a választási törvény módosítása is erre a rettegésre ural. De az is, ahogy Magyar Pétert kezeli a Rogán-művek.
Gondolok itt a nyilvánosságra hozott magánbeszélgetésekre és az olyan provokációkra, mint mikor Menczer Tamás rátámadt Magyar Péterre, és nem engedte szóhoz jutni a pécsi gyerekotthon kapujában. A rezsim számol azzal, hogy politikai változás lesz, van félnivalójuk.
Ha már a Menczer–Magyar csörtét említette, amit többen „politikatörténeti mélypontnak” neveztek, nem gondolja, hogy a közbeszéd lesújtó állapotáért a politika a felelős, és ehhez hozzájárulnak az olyan kijelentések is, minthogy „akasztófára való vezér”?
Amit Menczer Tamás tett, az tömény agresszió és testi akadályozás. Nincs közös nevezőn azzal, hogy én milyen jelzőt használok. Én csak azt akartam jelezni, hogy Orbán Viktor miniszterelnökként és büntetőjogilag is felelős.
De akkor ugye nem akar akasztani?
Természetesen nem.
„Az én húsz évem megoldási módokat mutat”
Idén ősszel jelent meg A visszakapcsolt diktafon címmel életútinterjú kötete. Miért most, miért nem tizennégy éve készült el ez a könyv, amikor elköszönt a főpolgármesteri poszttól?
Mert ez a könyv nem csak a főpolgármesteri éveimről szól, hanem az azóta eltelt időszakról, a családtörténetemről és a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzékről is. Mindezekből már sok mindent megírtam külön. A családtörténetemet a Keleti éden című könyvemben dolgoztam fel. Ez annyira megtetszett akkor Jancsó Miklósnak, hogy azt mondta, érdemes megfilmesíteni. Megkerestük Nyikita Mihalkov orosz filmrendezőt Moszkvában, akit érdekelt ez a sok vonatkozásban orosz történet. A film végül nem valósult meg, de a könyv megjelent oroszul és a legjobb tíz dokumentumkönyv közé került az orosz könyvpiacon.
Mit tud mondani a jelennek a rendszerváltás előtti ellenzéki aktivista és az egykori főpolgármester A visszakapcsolt diktafonon keresztül?
Abban a húsz évben, amikor főpolgármester voltam Budapesten, és hol kisebbségben, hol többségben kormányoztunk, mintegy négyezer beruházást valósítottunk meg. Végrehajtottunk egy programot, amely hétéves szakaszokban valósult meg. Ez az időszak sok mindenre megtanított. A könyvemre visszautalva, és a saját tapasztalataimra hivatkozva azt tudom tanácsolni, hogy érdemes lenne most az Összefogás programjával előállnia Karácsony Gergelynek.
Milyen összefogásra gondol a jelenlegi közgyűlési helyzetben?
Karácsony Gergely tegyen le az asztalra egy négy évre szóló programot: beruházásokkal, társadalompolitikai célokkal, hogy mit akar elérni a főváros.
Egyeztessen a fővárosi szereplőkkel, hogy mi választható ki erről az „étlapról”, és hajtsák végre együtt. Helyezzék a közjót a politikai érdekek elé, és azt szolgálják együtt.
Ezt én megtettem 1990 és 1994 között, és annak ellenére, hogy ellenzékben voltunk, az MDF-fel közösen szavaztuk meg a város költségvetését. Úgy gondolom, az én húsz évem megoldási módokat mutat arra vonatkozóan is, hogy mi mindent lehet tenni kisebbségben.
És a rendszerváltás előtti fiatal ellenzéki Demszky Gábor mit üzen mondjuk a mai fiatalságnak?
Azt, hogy ütközni kell. Azt, hogy el kell menni a falig. Azt, hogy polgári engedetlenség nélkül nem lesz változás. A rendszerváltás előtt mi nem vettük figyelembe azokat a törvényeket, amelyek a sajtószabadságot és a gyülekezési szabadságot korlátozták. Emiatt házkutatásokat tartottak nálunk, elkobozták az útlevelünket, nem utazhattunk, ám ütköztünk és kockáztattunk mindent. Ezt ma is meg lehetne tenni. Én tehát polgári engedetlenségre biztatnék. Ennek a gondolatnak a kifejtésével fejeződik be A visszakapcsolt diktafon.
Húsz évig állt a főváros élén, de már tizennégy éve nem főpolgármester. „Nekem a Városháza mint nagy tér nem hiányzott. De a sok elvégzendő feladat igen. A főpolgármesteri lét azt is jelentette, hogy pörögtek körülöttem az események, a különböző ügyek, problémák. Mindez nagyon nagy koncentrációt követelt, de mozgatott, nyüzsgés volt az életemben. Ezt én nagyon szerettem, és ez egyik pillanatról a másikra egyszer csak megszűnt” – mondta az életinterjújában. Ezt azóta el tudta rendezni magában, vagy pont azért nem tud tartósan Budapesten élni, mert igazán sosem tudta lezárni a húsz évig tartó főpolgármesterséget, és még mindig ott van önben a tenni akarás?
Természetes, hogy van bennem tenni akarás. Látom, mi történik Budapesten és az országos politikában, és tudom, hogy mi nem. Az elmúlt két hónapra visszatekintve persze, hogy eszembe jut, mit csinálnék, mit javasolnék, ha kikérnék a tanácsomat.
Tartja még valakivel a kapcsolatot a fővárosi politikában?
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!