Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Nagy felháborodást váltott ki sokakból, amikor áprilisban Trombitás Kristóf, a Megafon influenszere megállapította: a márciusi hosszú hétvégén tömve voltak a magyar szállodák, ebből pedig levezette, ez azt jelenti, hogy nincs szegénység Magyarországon.
A szegénység idén érdeklődés hiányában elmaradt
– fogalmazott az internetes megmondóember.
@trombitaskristof ????????♂️ hazánkban a szegénység érdeklődés hiányában idén is elmaradt #hungary #magyarorszag #budapest #baloldal #dollárbaloldal #szegénység #húsvét #wellness ♬ eredeti hang – Trombitás Kristóf
Ezután az Egyensúly Intézet elemzésében rámutatott, hogy Magyarországon nagyjából 2,5-3 millió ember tekinthető szegénynek. Igaz, Suppan Gergely, a Nemzetgazdasági Minisztérium vezető közgazdásza ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedben érdemben csökkent a szegények száma, 2010-hez képest 1,2-1,3 millió fővel. A számháborúk világán túl azonban először tisztáznunk kellett, mit is jelent az a fogalom, hogy szegénység.
A szegénység nem maradt el, csak elköltözött
Halász Levente geográfus kifejtette, hogy nagyon bonyolult meghatározni, mi is a szegénység, és ahhoz, hogy megértsük, miről is van szó, meg kell különböztetnünk abszolút és relatív szegénységet.
Az abszolút szegénységet könnyebb megérteni, ugyanis ebben az esetben meghatározunk egy jövedelemhatárt – ami arra elégséges, hogy az egészséges élethez szükséges javak meglegyenek –, és aki az alatt él, azt nevezhetjük szegénynek. Ezzel viszont az a gond, hogy a statisztikák rengeteg valós problémát eltakarnak és egyszerűsítenek
– fogalmazott a szakértő, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a szegénységkutatásban és bármely más társadalomkutatásban olykor nehéz objektív eredményt kapni, mert sok múlik a kutató személyén, azon, hogy hol húzza meg a határokat, és milyen indikátorokat vesz figyelembe. Ezenkívül a szegénység természete is változik, ugyanis egyre inkább egymástól eltérő, individualizálódott életformákkal találkozhatunk.
Az objektív szegénység meghatározására általában három kategóriát szoktak megjelölni, és aki ezek bármelyikében érintett, az szegénynek vagy kitettnek számít a társadalmi kirekesztődés kockázatának:
- Relatív jövedelmi szegénység: a medián ekvivalens jövedelem 60 százalékánál kevesebb jövedelemmel rendelkező háztartásokban élő személyek.
- Nagyon alacsony munkaintenzitás: azon személyek, akik olyan háztartásban élnek, ahol a munkaképes korú (18 és 64 év közötti) tagok az előző évben teljes munkapotenciáljuk kevesebb mint 20 százalékát töltötték munkával.
- Súlyos anyagi és szociális depriváció: azon személyek, akikre legalább 7 jellemző a meghatározott 13 mutatóból, amelyek között olyanokat találunk, mint például a lakás megfelelő fűtésének hiánya, a váratlan kiadások fedezetének hiánya, a hiteltörlesztéssel kapcsolatos hátralék vagy a kétnaponta történő húsételfogyasztás hiánya.
A szakértő szerint azonban sokkal fontosabb a relatív szegénységgel foglalkozni, annak kimutatására azonban nem létezik konkrét mutatószám.
Halász Levente leszögezte, hogy egy kutatónak vagy akár egy újságírónak is nehéz feladat bárkiről meghatározni, hogy szegény, mert az olyan szubjektív tényezők is számítanak, hogy az illető szegénynek érzi-e magát a saját környezetéhez képest, vagy sem. A relatív szegénységnél tehát általában szociodemográfiai csoportokat jelölnek ki, akiknél nagyobb a veszélye annak, hogy szegénységbe kerülnek. Arra is felhívta a figyelmet, hogy szemben Trombitás Kristóf kijelentésével, igenis van szegénység, csak nehezebben vesszük észre azt, ami nem konkrétan a közvetlen környezetünkben zajlik. Ezt a jelenséget úgy szokták nevezni, hogy „not in my backyard” (NIMBY), vagyis „nem az én hátsó udvaromban”.
Készültek kutatások arról, hogy a magyar emberek mennyire fogják fel, hogy van-e körülöttük szegénység, és az eredmények azt mutatják, hogy kevesen
– jegyezte meg Halász Levente, majd hozzátette, ez azt eredményezi, hogy sokak számára felfoghatatlan, mekkora problémát jelent itthon a nyomor és a szegénység.
Az, hogy Miskolcon lebontották a számozott utcákban lévő putrikat, vagy a budapesti Hős utcából kiköltöztették a drogtanyákat, még nem jelenti, hogy megoldódott a probléma. Szó szerint kisöprik a szegénységet a városokból, de ezzel csak relokalizálják a komplex problémát, így viszont erősebben érvényesül a NIMBY-effektus
– hangsúlyozta Halász Levente.
Szerettük volna, ha nem felejtkezünk el a leszakadt régióban élőkről, csak azért, mert nem a mi közelünkben és látóterünkben vannak, ezért Halász Levente segítségével bejártuk Magyarország régióinak legszegényebb járásait, és megnéztük, hogyan készülnek fel a télre és az ünnepekre a legnehezebb helyzetben élő honfitársaink.
Zalaszentgróti járás
Budapestről valamivel több mint két és fél óra utazás után érkeztünk meg Nyugat-Dunántúl legszegényebb területére, a Zalaszentgróti járásba. Az elhagyatott gyárakkal és ipari üzemekkel tarkított hosszú út után Zalabéren egy kis üzlet parkolójával szemben egy rozoga kerítésről lógott egy tábla, rajta egyetlen felirattal: Nyitva.
A kerítés előtt egy asztalka állt, amelyre néhány fonott kosarat helyeztek, mögötte autógumik, mellette pedig egy rossz állapotban lévő eladó autót láttunk. A nyitott kapun belépve olyan érzésünk támadt, mintha nem lakóház kertjébe, hanem roncstelepre értünk volna. A kiszuperált kazántól a kerékpárokon át az ágymatracból kiszedett rugókig mindent láttunk.
Szociális segélyt kapok, 40 800 forintot. Feladom a villanyt, vizet, és már volt és nincs, ha nem foglalkoznék fémhulladékkal meg kosarakkal, nem is tudom, hogyan élnék meg
– árulta el nekünk a furcsa „üzlet” tulajdonosa, János, akinek ugyan többször meggyűlt a baja a rendőrséggel a nem teljesen legális biznisze miatt, de rá van kényszerülve arra, hogy próbálkozzon.
18
Devecseri járás
Sokak számára a 2010-es vörösiszap-katasztrófa helyezte fel a térképre a Devecseri járást, ugyanis annak központját, Devecsert és a mellette lévő Kolontárt és Somlóvásárhelyt sújtotta leginkább a halálos áldozatokkal járó szerencsétlenség. Ráadásul a kisváros legszegényebb, főként romák által lakott részét, köztük a Dankó telepet árasztotta el a mérgező anyag. Éppen ezért Közép-Dunántúli utunk első állomása Devecserbe vezetett.
Itt találkoztunk a Homok utcában élő Takival és Dzsonnival. Dzsonni megváltozott munkaképességű, így csak négy órában dolgozik havi 90 ezer forintért, amivel az utca lakóinak tehetősebb részéhez tartozik, Takit pedig leszázalékolták, azóta 23 ezer forintot kap havonta, de számtalan napi munkát vállal, amiért készpénzben, feketén fizetnek neki, hol többet, hol kevesebbet, de néha nem is pénzt kap, hanem fát, mint legutóbbi munkájáért.
A Kádár alatt legalább lopni lehetett. Most már azt sem lehet, mert a burzsujok mindent bekameráznak
– magyarázta Taki.
A két házigazdánk elmesélte, hogy a szegény helybéliek időnként összerakják a pénzüket, hogy buszt béreljenek, ami elviszi őket Ausztriába, ott pedig kéregetéssel és lomizással próbálnak valami pénzt keresni. Ilyenkor mindent hazahoznak, amit kapnak, a székektől kezdve a síléceken át a ruhákig. Az így összegyűjtött dolgokat pedig Magyarországon próbálják meg eladni. Taki körbe is vezetett minket kertjében, ahol minden tele volt különböző lomokkal.
Ausztriába járnak át a magyarok koldulni, ez szégyen!
– jegyezte meg, miközben bemutatta gyűjteményét.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!