A minap Jakab Péter Miskolcon, Dobrev Klára országjárásának borsodi állomásán jelentette be, hogy a Demokratikus Koalíció jelöltjeként indul a 2026. április 12-i országgyűlési választáson, Borsod-Abaúj-Zemplén megye 1-es számú választókerületében. A bejelentést élőben közvetítették a közösségi médiában, a DK elnöke pedig arról beszélt, közös bennük, hogy egyikük sem volt soha fideszes, és együtt akarják leváltani a kormányt. Jakab szerint „jön a visszavágó”, és ezúttal le fogja győzni a fideszes jelöltet.
És akkor az ember megáll egy pillanatra, és felteszi a kérdést, amit már évek óta minden Jakab-performansznál kénytelen feltenni: ez ugyanaz a Jakab Péter, aki a közéletben egyszerre volt parizeres kisember, krumpliszsákos parlamenti kellékes, a „tévé hazudik” feliratú pólós médiaszabotőr, a Nép Pártján nevű politikai szólóprojekt frontembere, és aki 2026 szilveszteréjjelén a kommentelőkkel árnyékbokszolva azt írta: „Majd iszom a véred”? De ez bizony mind Jakab Péter.

A hír önmagában is politikai esemény, de igazán akkor nyer értelmet, ha felidézzük, honnan érkezett ide Jakab, önmeghatározása szerint csak a „miskolci csávó”, és milyen pályát járt be addig, amíg a Jobbiktól eljutott a DK színpadáig. Mert Jakab karrierje nemcsak a válogatás nélküli pártváltások története, hanem egy olyan politikai stílusé is, amelyben a szakpolitika fokozatosan háttérbe szorult, és helyét átvették a gesztusok, kellékek, performanszok és végül a kontrollvesztett nyilvános ámokfutás.
Az ős-Jakab
Jakab Péter politikai pályája szorosan összefonódik a Jobbik felemelkedésének, átalakulásának és fokozatos szétesésének történetével. A miskolci születésű politikus, aki korábban történelem–magyar szakos tanárként dolgozott, a katedráról érkezve a 2010-es évek elején jelent meg a pártban, akkor, amikor a Jobbik még nyíltan radikális, rendszerellenes formációként határozta meg magát, és nem törekedett sem politikai kompromisszumokra, sem társadalmi konszenzusra. Nyíltan radikális, rendszerellenes formáció volt, amely nem konszenzust keresett, hanem rámutatott az „ellenségekre”, és nem kormányzóképességet ígért, hanem elszámoltatást és rendet.
Jakab azért ebben a világban sem kifinomult ideológusként, inkább afféle végrehajtó emberként mozgott otthonosan. Miskolci önkormányzati képviselőként, majd megyei pártvezetőként dolgozott, és gyorsan megtanulta, hogy a politikai előmenetelhez nem programokra, hanem karakterre van szükség. Ekkor született meg az a konfrontatív, indulatos, az „egyszerű ember” nyelvén beszélő politikus, aki később oly nagy hévvel vetítette előre Orbán Viktor megkoronázását a Duna jegén, vagy vitt be egy zsák krumplit a parlamentbe.
Az igazi ugrást a 2018-as országgyűlési választás hozta meg, amikor a Jobbik listájáról bekerült a parlamentbe. A párt ekkor már túl volt csúcsteljesítményén, de még mindig komoly frakcióval rendelkezett. Jakab pedig gyorsan felismerte, hogy az Országgyűlés nemcsak törvényhozási tér, hanem kiváló színpad is. Felszólalásaival hamar kiénekelt a kánonból: kevés szakpolitika, sok indulat, jól vágható mondatok, erős képek.
A néppártosodó Jobbik és a parizer
Ekkor kezdett kialakulni az a szerep, amely később teljesen elnyelte a politikust. Jakab nem javaslatokkal akart hatni, hanem egyszerűen jeleneteket rendezett. Parlamenti munkáját fokozatosan felváltotta a performanszpolitika, amelynek legismertebb kellékei a közéleti folklór részévé váltak.
Megjelent a parizer – mint a „nép eledele” –, amelyet Jakab rendszeresen szembeállított az elit luxusával. Majd jött az asztalra hajított krumpliszsák, amellyel a választási osztogatásokat igyekezett leleplezni furkósbot módjára a parlament […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
Hirben.hu Hírben jók vagyunk!