Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az évszázad egyik, ha nem a legforróbb napjára készült Magyarország, a miniszterelnök a közszférában otthoni munkavégzést rendelt el, a munkáltatóktól azt kérte, ha tehetik, rövidítsék le a munkaidőt, illetve a szabadban se dolgozzon lehetőleg senki. Magyar Péter továbbá azt is kérte, nyíljanak meg a hűsítő helyiségek (például templomok), hogy a hőség elől menekülők menedéket nyerhessenek a kánikula miatt. Nos, ilyen extrém körülmények között jött a zseniális ötlet, mi lenne, ha ezen a napon kipróbálnám a tömegközlekedési eszközöket, megnézve, mennyire elviselhetetlen a hőség egyes járatokon. Szpojler: a poklok poklát éltem át, és egy helyen olyan értéket mértem, hogy nem akartam elhinni. De ahogy szól a modern közmondás: minek mentem oda?
Igyekeztem betartani az országos tisztifőorvos és az egészségügyi miniszter ajánlásait, ezért indulás előtt tettem a táskámba vizet (alkoholt és cukros folyadékot még véletlenül se), raktam el törülközőt is. Valamiben azonban nem követtem a szakemberek utasításait: bár van lenge ruházatom, amiben elviselhetőbb lehet a forróság, szándékosan pólót vettem, mivel körutamat (ember)kísérletnek is szántam, hogy a mindennapi embereknek mit kell átélniük, és tapasztalataim, meglátásom szerint a többség nem rendelkezik lenvászon inggel, sem szalmakalappal. Igen, fejfedőt sem tettem, de elindulás előtt vettem egy langyos zuhanyt, hogy lehűtsem a bőrömet, testemet, ami talán két percig ellenáll, miután kilépek az utcára. Nem volt illúzióm, kemény menet lesz, a pisztoly formájú termométeremmel már előző nap „lövöldöztem”, a napon 47,7 fokot mértem.
Szenvedő emberek a villamosmegállóban
Délelőtt 10 órakor még messze nincs a legmelegebb, a következő órákban több fokkal melegszik még a levegő, hogy végül átlépje a bűvös 40-es határértéket. Mégis elindulok, egyrészt bemelegítésnek is jó lehet, másrészt én se tartom a legjobb ötletnek, hogy bedurranjak a hőség kellős közepébe. Indulás után a valóság arcul csap: már a Haller utca–Mester utca villamosmegállóban 47 fokot mutat a műszerem, a víz ömlik rólam, pedig még csak két utcányit sétáltam. Nem vagyok a szenvedéssel egyedül, a megállóban idősek és fiatalok kínok között támaszkodnak a korláton, ahová az árnyék rendkívül csalókán, mégis hívogat. Úgy döntök, arra a járatra szállok fel, ami először jön.
Már messziről látom a 24-es villamos jellegzetes formáját, a TW6000-es típust, a sárga dobozt. Irány a Keleti pályaudvar. Pontosan tudom, ezen nincs klíma, tökéletes lesz kezdésnek. Az összes ablak nyitva, elviselhető az utazás, de természetesen azon az oldalon ülök, ahol tűz a Nap, pedig választhattam volna másik széket is. Pisztolyom mindössze 35 fokot mutat, velem szemben egy fiatal nő bőszen kortyolja vizét, pólómon jól kivehetően megjelennek az első vízfoltok. Pedig „csak” 35 fok van. Mi lesz itt még később? Szemüvegesként visszaköszönnek a Covid-idők, amikor azzal töltöttem életem nagy részét, hogy valahogy próbáljam szinkronba hozni a maszkot és a szemüveget, hogy a bepárásodástól még lássak is valamit és ne fejeljek le semmit. A maszk helyett ezúttal a homlokomról csöpögő izzadság az ellenségem, egy-egy csepp szétfolyik a lencsén, elzárva tőlem a külvilágot. Egyelőre távolinak érzem azt a kínt, amit magamnak elképzeltem erre a napra, de kellemesnek sem mondanám az utazást. Leszállok az Orczy téren, hogy a mögöttünk robogó 23-assal fejezzem be megkezdett utamat. A helyzet ugyanaz, minden ablak elhúzva, menet közben kellemes érzést nyújt az ellenszél, de amikor megáll a sárga szörnyeteg, mintha csak a startpisztolyra várna, megindul patakokban a víz. Alakul ez. Az ablakon keresztül nézem a gyrosost, milyen jó lehet most a konyhában dolgozni. De bármilyen konyhában.
Alakváltó szuperképességemnek köszönhetően Vitézy Dáviddá változok, becsalogat a Keleti pályaudvar, pedig nem volt tervben mára vonatozás vagy vasúti szemle. A nap ezen szakában elviselhető a pályaudvar, kevesen is vannak, ennek ellenére hiányolom a vízosztást. Bár két régebbi mozdony között elsétálva elviselhetetlennek tűnik a levegő, visszatérek eredeti tervemhez, hogy busszal folytassam utamat egyik legjobban várt (nem, egyáltalán nem várt) úticélomhoz, a csepeli HÉV-hez. A pályaudvartól a buszmegállóig eljutva legrosszabb esetben is egy perc lehet gyalogosan, de ez éppen elég idő arra, hogy úgy érezzem, kemencébe kívánnak tolni. Azt hittem, a pokol tüze még csak később lobban úgy igazán lángra, de úgy tűnik, valaki vicces kedvében volt és pár szívlapátnyi szenet bepakolt a kemencébe. Gyorsan elő is veszem a termométert, és a nap folyamán először elérem az 50 Celsius-fokot. 50 fok, kimondani is szörnyű. Még csak 11 óra van. Újabb szpojler: lesz még több is. Lesz még itt szenvedés.
A hely, ahol a legjobb ilyenkor megbújni a kánikula elől
Valódi felüdülésnek tűnik felszállni a klimatizált 8E buszra, de annyira azért nem, hogy elmúljon egy suhintásra a vízfolyás. Izzadságtól csillogó arcok mindenfelé. A Blaha Lujza téren jön el az idő az első törölközésre, a pólóm már érezhetően nehezebb lett pár dekagrammal. Régóta tudom, hogy a legjobb hűsölésre való hely a metrólejáró, a mozgólépcsők, amikor odalent álldogálva befut a szerelvény. És igen, már jön is. Mennyei érzés, távolról érezni, jön a metró, a pólóm is lobogni kezd. Néha csak úgy köröznék hosszú percekig körbe és körbe, fel és alá a mozgólépcsőkön, ennél kellemesebb „természetes” hűsítés kevés létezik. A 4-6 villamos tökéletes hely a pihenésre, na meg így tudok eljutni leggyorsabban a Boráros térre. Alig vannak, nem lehelik be, a klíma működik. A nagy nyugalomban viszont már egyre jobban érzem: szagosodok. Pontosabban a ruházatom. De az is lehet, csak én képzelem be. Lelki szemeim már a HÉV belsejét vizslatják, addig is jól esik venni egy nagy levegőt. Az időjárás-alkalmazás szerint 34 fok van nem sokkal 11 óra után, de ahogy telik az idő, műszerem úgy mutat egyre nagyobb értékeket.
A Boráros téri villamos megállóban már minden mérés 50 fölötti, a legnagyobb 53,1 fok volt. Egyre ijesztőbb.
Többen mondták, hogy a HÉV ezen vonala az egyik legkeményebb, ha kánikulai időről van szó. Terveimet azonban keresztülhúzza az élet, pontosabban a BKK, a járat ugyanis karbantartás miatt nem közlekedik egy hétig. Gyors újratervezés után felpattanok a 2-es villamosra, ezt úgyis ajánlották, amikor a cikkről meséltem előzetesen. Irány a Közvágóhíd, irány a ráckevei/tököli HÉV. Csak pár megállót megyek a villamossal, az ablakok itt is tárva nyitva, elviselhető az érzés.
Az ülőhely, ahonnan jobb menekülőre fogni
A Közvágóhíd növényvilág nélküli járdáin már belém hasít a gondolat, pusztító órák várnam rám. Tizenöt perc múlva jön a HÉV, ennyit kell kibírni a tűző napon, árnyék ugyanis csak a sínek melletti épületnél van valamennyi, de oda is úgy be van állva a levegő, hogy menekülőre fogom, miközben homlokomról már vízesésként ömlik alá a víz. A szerelvény befut. Miért ne szállhatnék már fel hét perccel az indulás előtt? Mi bajom lehet? Végülis ennyi erővel akár önként be is mászhatnék egy pizzasütő kemencébe. Indulás előtt háromszor is ellövöm a pisztolyt, mindannyiszor valamennyivel 40 fok fölött mér. Ott ülök, ahol Vitézy miniszter úr is javasolta egy korábbi Facebook-bejegyzésében, ahol az ördög a házigazda: a szerelvény hátuljában, ahol az ablakot nem lehet kinyitni. Ő akkor 45 fokot saccolt, de hamarosan kiderül, még alá is lőtt.
Érzem, ahogy a testem egyre forróbb, bőröm csillog, ajkam nyalogatva mintha csak egy tányér sóba nyalnék bele. Megtörölközök, de mint halottnak a csók, annyit érek vele. Pólómon már több a vizes, mint a száraz felület, a testszagomat mára engedjük inkább el. Pedig még csak valamivel több mint két órája vagyok úton, alig múlt dél, a hőmérséklet még mindig nem tetőzik. Telefonom olyan forró, félek, felrobban a kezemben. Odakint 37 fok. Vágyok a nyitott ablak melletti ülésekre, de úgy döntök, végig megyek Tökölig, itt hátul. Mert vannak bizony emberek, akik ezt a 45 perces utat minden egyes nap megteszik, munkaidő előtt és után, és bizony sokszor csak itt van hely, hátul, a kénköves pokolban.
Soroksár-felsőn felszáll egy fiatal pár, arcul csapja őket a hőség, a lány arcára kiül a rémület. Mikor párja közli vele, 26 perc lesz az út, köpni-nyelni nem tud. Kínjukban nevetnek mindketten, de szenvednek, még víz sincs náluk, csak fél liter cukros üdítő (ejnye, hát nem követitek Hegedűs Zsolt miniszter urat?), a lány a hajából próbálja kifacsarni a vizet. A fiú fehér pólójának hátán egy nagyobb sziget (vagy Formula–1-es pálya) képe rajzolódik ki. Térdemre könyökölve próbálok kényelmesebb pózt felvenni, de csak annyit érek el, hogy látom a padlón szétloccsanó izzadságcseppeket. Az út felénél járunk, ekkor gondolok először arra, hogy mi a francért vannak nekem ilyen r*hadt jó ötleteim??? És miért kell minden ötletemet aztán meg is valósítani?
De az igazán jó történeteket nem a komfortzónában írják.
A pólómat, amit eddig nem árultam el, de sötétkék (mert miért is ne?), egy kilóval többnek érzem, és már a nadrágom is kezd átvizesedni. És még hol a vége. Átrobogunk Szigetszentmiklós felé a Duna ága fölött, a vízben úszkáló kacsacsaládhoz akarok tartozni. Csak létezni ott a folyó felszínén. Ahogy haladunk, durvul a helyzet: már 44-45 fokot mérek hátul, az ablakon beszűrődő napsugár útjában pedig ismét 50 fok fölé kúszunk. A fiatal pár is szenved, a lány inkább feláll és mozgással próbálja hűteni magát, miközben hangosan számolja vissza a megállókat, meddig kell utazniuk a rotyogó zöld bográcsban. Az ablakoknál sem lehet sokkal jobb a helyzet (visszafelé már oda ülök, teszem le magamban az esküt), az egyik nő egy flakon megfagyott vízzel szállt föl, a végállomáshoz közeledve már csak a palack felét teszi ki a jég, miközben végig nyakánál tartja. Már csak egy megálló. Soha életemben nem voltam még a tököli HÉV-megállóban, de arra gondolok, hátha van ott egy szökőkút, vagy bármilyen más víznyerőhely, ahol legalább megmoskaodhatok. A narrátor fejemben komor hangon közbeszól: nincs.
A pusztító érték, amire legrosszabb gondolatomban sem számítottam
Ennél nagyobb betonplacc nem is lehetne. Hogy lehet a teljesen ellenkezője annak, amit elképzeltem, amiről álmodtam még fél perccel korábban? A HÉV megállójában álló épület falai némi árnyékot adnak, nem sokat, de ott próbálnak többen átvészelni. Már biztos vagyok benne, következő mérésemmel megdöntöm a napi rekordomat.
Tököl, HÉV-állomás, 13:30 – 59,7 Celsius-fokot mutat a termométer.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!