2020. július 10., péntekMa Amália napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 353,00 Ft | USD: 313,00 Ft | CHF: 332,00 Ft
2020.07.10. Amália Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 353,00 Ft | USD: 313,00 Ft | CHF: 332,00 Ft
Kezdőlap / Belföld / A félig üresen is teli pohár: az én Heves megyém

Hirdetés

A félig üresen is teli pohár: az én Heves megyém

Rácz Attila

Bár ma már semmilyen élő kapcsolat nem fűz Heves megyéhez, mégis évente jó néhány alkalommal – hivatalból kíváncsiskodó irodistáknak, akkurátusan kipontozott űrlapok vonatkozó kérdésére – számot kell adnom hevesi gyökereimről: Hatvanban születtem.

Hirdetés

Ilyenkor főleg Csányra gondolok, ahol ötéves koromig laktunk. Anya, Apa, az öcsém és én, így együtt, a család. A Traubisodát is gyártó helyi állami gazdaság utal ki nekünk szolgálati lakást, én oviba járok – egy rozzant Robur gyűjti be a környező utcákban lakó gyerekeket reggelente, a sofőr minden óvodásnak és iskolásnak haverja –, a nálam két évvel fiatalabb Petyára Anya vigyáz otthon, Apa a piros Simsonjával jár be dolgozni, és hiába tűrhető az üzemi koszt, ebédelni azért szinte mindig hazaugrik.

Bár tudom, hogy a perspektíva szükségszerűen csalóka, Csány a romlatlanság, a korlátlan távlatok színtere, a félig üresen is csordultig teli pohár. Amikor még semmi és főleg senki sem hiányzik, amikor még tényleg minden és bármi lehetséges, és a hibák is könnyen helyrehozhatók, ha egyáltalán vannak olyanok. A hatvani kórházban újra meg újra felszúrt fül meggyógyul, a félresikerült biciklis manőver után összekapcsozott áll gyorsan beheged, a helyi dinnyések oviból kivett gyerekei őszre visszatérnek, és valójában Szatmári Krisztián harapása is csak egy kicsit fáj.

Miért is vágynék el Csányból, ha lehet pecázni és csónakázni a közeli tavon, és a németjuhászunk is imád benne fürdeni? Ráadásul ott áll a partján a világ legjobb hintája, ami sokkal magasabbra repít az otthoninál. De mielőtt beleülök, még odaköszönünk a falu szélén lakó Annuska néninek, aki mindig szed egy csokor virágot Anyának. Aztán ott van a kastélypark, ahová a születésnapi ebédek után sétálunk el a pesti rokonokkal. („Hány éves a kicsike?” – kérdezi egyikőjük az akkor egyéves öcsém kiságyánál.) A nagyapám ilyenkor mindig leszakít egy marék hóbogyót, és elém szórja az aszfaltra, hogy rátapossak. Megannyi tompa pukkanás és a kilapított termések fehér nyoma jelzi utunkat.

Csány jut eszembe akkor is, ha valahol meglátok egy gondozatlan, egykor szebb napokat látott falusi futballpályát. Egy kora őszi vasárnap délelőtt ugyanis megbeszéljük, hogy alvás után kimegyünk focizni a közeli mezőre. Odaérve azonban vigasztalan látvány fogad: a nyáron méteres gaz nőtte be a pályát, a kóró a keresztlécet ostromolja. Lehajtott fejjel, vert seregként kullogunk haza, pedig hol van még ekkor életem első valódi futballsokkja, a majd csak három évvel később, már Ercsiben pofon vágó Irapuato.

Az utóbbi években mindig Csányra gondolok akkor is, amikor a hajdúböszörményi temető felé veszem az irányt, és az M3-ason feltűnik a hatvani lehajtót jelző tábla. Ilyenkor néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha tennék egy rövid kitérőt Csányba. Talán még ott lenne a tó, a hinta, a kastélyparkban az örökké termő hóbogyóbokrok, ott várna Annuska néni friss virággal a kezében, és persze Szatmári Krisztián is harapásra készen. És talán ott lenne Apa is, amint a piros Simsonnal épp hazaugrik ebédelni, hiába tűrhető az üzemi koszt.

Image

Fotó: Rácz Attila

Ághassi Attila

Ha választani lehetne egy napot, hogy hová mehetnék vissza a múltba, melyik napot élném át újra, kis töprengés után biztosan 1994. február 24-re, péntekre böknék rá. Pláne, mert a 2003-as női kézi-vb döntőjét elveszítettük. A fehér garbó és a kockás zakó ma már kicsit idegenül hatna, nem is hiszem, hogy rám jönne, de akkoriban ez volt a nagy divat. (Makkos cipőm sosem volt, azért mindennek volt határa.)

1994-ben a 17 évesek tévedhetetlen gondolkodásával tanakodtunk az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban, hogy a diáknapokon, amikor a harmadikos osztályok különböző programokat szerveznek a többieknek, hogyan lehetünk sikeresek. A végén ugyanis volt egy szavazás. Nagy ötletelés volt, ki a jó jelölt. Mitől jó egy jelölt, mert az persze nem volt kérdés, hogy nyerni akartunk. A részvétel fontos, a győzelem még fontosabb. Az A-sok a nagy favorit Szitit hozták, a E-sek Kicsit küldték csatába. Mi B-sek voltunk, a másik három osztály nem állított jelöltet, kicsit meg is könnyebbültünk, mert a C-seknél volt egy-két nagyágyú.

Újságot csináltunk, utána filmet, verses, pontosabban inkább kínrímes szavazókártyát. És ami ennél jóval fontosabb, jól éreztük magunkat.

Folyton tanakodtunk, hogyan lehetne jó egy film, bár a rendezőnél fontosabb volt, hogy egyáltalán ki hozza a kamerát. Milyen rovatok, milyen képek kellenek a 4 lapos újságba? Mit kell tudnia egy hatásos bevonulásnak, hogy arra sokáig emlékezzenek? Morbid-e eljátszani azt, hogy koporsóban fekszik valaki, de amikor viszik körbe, akkor valaki megbotlik, a koporsóban fekvő kiköpi az almacsutkát, felébred, és utána integet és örül. Lehet-e viccelni azzal, hogy nincs több fegyverletétel, világos? Vagy ha magunk elé képzelünk egy tanárt, eszünkbe juthat-e az a filmcím, hogy Óvakodj a törpétől? A filmnek ma már egy mozzanatát nem tudnám felidézni, de a róla szóló vitát igen. Be lehet-e mutatni egy paródiát a tanárunkról, miközben ugyanő meghúzódik a terem hátsó sarkában? Szóval ilyen pezsgő szellemi élet folyt a harmadik B-ben, megmozdult az egész osztály, nemigen hallottunk addig csoportdinamikáról, és hát hónapokkal később már mindenkit az kötött le, mennyi pontot visz a felvételire, hová veszik fel biztosan, negyedikben miben kell javulnia, milyen előkészítőt célszerű választania. Ennek a választásnak az epizódjait maradéktalanul élveztük, sokszor megnéztük sok-sok évvel később is.

Ráadásul azt mondják, én voltam a győztes, aki a bevonuláskor felkelt a koporsóból. Egy iskolapadra állva locsoltam a pezsgőt a szavazatok összeszámlálása után. Most már bevallhatom, a pezsgő igazi volt, nem kölyök.

Haász János

Megyek Egerbe, ahol egyszer már haldokoltam, jut eszembe Rejtő Jenő első és sajnos méltatlanul kevesek által ismert könyve, a Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. Megyek Egerbe, bele a nyáresti hangulatba, abba, ami lehet ősszel vagy tavasszal, mégis nyáresti, amikor az ember nem találja a helyét, borospoharak között kezdi el keresni, barátok tekintetében kezdi el keresni. Feltételezett ember, feltételezett barátok.

A közelben tanulunk, egyikünk Egerben is, ami később kurtán-furcsán ér véget, de akkor még nem sejtjük azt, hogy egy elszabadult fax milyen bonyodalmakba tudja sodorni az embert. Bort iszunk, vöröset. Fiatalok vagyunk, a gyomrunk még sokat bír, bírja a súlyos egri vöröset, az ízlésünk is sokat, bírja a hozzá adagolt kólát. Tanninok, csersavak, lankás lejtők, lankadatlan lángolások.

Utcakép Egerből a 80-as évekből

Utcakép Egerből a 80-as évekből

Fotó: Magyar Rendőr / FORTEPAN

[…]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/belfold/2020/06/24/mi_videkunk_heves_megye_szubjektiv_eger_egerszalok/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Az egyik baloldali propagandalap újságírójának a férje Hadházy Ákos alapítványának kurátora

A HírTV kiderítette, hogy a baloldali propagandalap, a 24 egyik újságírójának, Kovács-Angel Mariannának a férje …