2018. december 15., szombatMa Valér napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 323,00 Ft | USD: 286,00 Ft | CHF: 287,00 Ft
2018.12.15. Valér Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 323,00 Ft | USD: 286,00 Ft | CHF: 287,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Mi vagyok én, hős? Hát, nem vagyok

Hirdetés

Mi vagyok én, hős? Hát, nem vagyok

Pesten születtem 1920-ban az Amerikai úti szeretetkórházban. Apám Losoncon született ortodox zsidó családban, az anyám szüleinél bérelt szobát Pesten, így ismerkedtek meg. ’14-ben bevonult katonának, rögtön fogságba esett, majd négy évig volt Oroszországban, ahol megtanult oroszul. Miután hazament, elvette anyámat, és nagyjából egy évre rá megszülettem.

Debrecenben éltünk, ott végeztem el a gimnáziumot ’38-ban. Két héttel az érettségi után meghozták az első zsidótörvényt. Emiatt nem mehettem egyetemre, apám depressziós lett, a házunkat elárverezték, nyomorban éltünk. Szalagszövő munkás lettem, onnan vonultam be ’41 októberében munkaszolgálatra Szolnokra.

Golyófogót építettünk azon a télen, először egy rohadt csavargó századparancsnok vezetésével, aztán szerencsére lecserélték egy ludovikás hadnagyra, aki úgy nézett ki, mint egy selyempapírba csomagolt katonababa.

Jóképű volt a makulátlan egyenruhájában, el is neveztük Bonvinak az operettek bonvivánja után. Ragyogó, nagyszerű ember volt. Elintézte, hogy ’42-ben a mi századunknak ne kelljen kimennie Ukrajnába. Kitalálta, hogy mi képezzük ki az újoncokat. Ez csak szöveg volt persze, kiképzésről szó sem volt, de így megmentett minket a csaknem biztos haláltól, és persze magát is. Ezért az ötletéért elintéztük, hogy megkapja a Jad Vasem igazságos keresztényeknek járó kitüntetését.

’43 nyarán levittek bennünket Erdélybe, egy kis román községbe, és minden tiltakozásom ellenére áthelyeztek egy másik századba, így elszakadtam a barátaimtól, akik végül is kikerültek Ukrajnába. Én megint megúsztam. Itt könnyű munkát végeztünk, és a nap végén puliszkát is kaptunk. Még apám is eljött meglátogatni. Egyszer az egyik surmó keretlegény odaszólt nekem, hogy menjek krumplit pucolni. Hogy én, az öregkatona? Nem megyek, válaszoltam. Jól van, reggel kihallgatásra mész, mondta erre ő. Másnap reggel nem álltam be a kihallgatásra rendeltek közé. Pár hét múlva jött egy parancs, miszerint az öregkatonák közül néhányat ki kell küldeni Ukrajnába. A parancsnokunk azt határozta, hogy az menjen, aki büntetve volt. Mivel előtte nem mentem el a kihallgatásra, így nem is kaptam büntetést, szóval újra megúsztam az ukrán frontot.

’44 tavaszán szakaszokra osztották a századunkat, így Aknaszlatinára kerültem, ahol a részlegünknek mint harmadéves muszos én lettem a vezetője. Hatalmas farönköket kellett kipakolni teherkocsikból. Szerencsére a felvidéki paraszt zsidók jól értettek hozzá, gond nélkül dolgoztak. Pészachra a százados munkaszünetet adott nekünk, azzal a kitétellel, ha vagon érkezik, azt ki kell rakodnunk. Kivételesen emberi arcát mutatta. Aztán pár nap múlva sorakozót hívott össze, ahol elmondta, hogy visszaéltünk a jóindulatával, és megtagadtuk a parancsot: érkezett egy szállítmány, amit nem pakoltunk ki. Ott álltunk hüledezve, azt sem tudtuk, miről beszél. Kiálltam a sorból, és megmondtam a századosnak, mi ilyen parancsot nem kaptunk. A százados dühbe gurult, és szitkozódott, hogy ti gyáva zsidók, a parancsot megtagadni tudjátok, de azért felelősséget vállalni nem. Intett nekem, hogy válasszam ki minden ötödik embert. Elfehéredtem: ha megtagadom a parancsot, valaki más fogja végrehajtani. Én vagyok a vezető, nekem kell vállalni a felelősséget. Hátat fordítottam nekik, és elkezdtem számolni: egy, kettő, három, négy, öt, intettem: kilépni! Elöntött a méreg: ez a gazember ártatlan embereken áll bosszút, és azt sem tudjuk, mi lesz a büntetés. Mikor végeztem, a parancsnokhoz fordultam: jelentem, én éppen olyan bűnös vagyok, mint ezek, engedelmet kérek, hogy beálljak közéjük. Szó nélkül intett, és én is odaléptem. A százados bejelentette, hogy majd kiszabja a büntetést, aztán oszoljt parancsolt. A bajtársaim rögtön lehordtak, hogy minek álltam közéjük.

imre bacsi

Fotó: Hermann Ildi

Az igazság az, hogy meg akartam mutatni ennek a gazembernek, hogy milyenek a “gyáva zsidók”. Végül valami kis jelentéktelen extra munkát kaptunk. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna.

Aknaszlatináról a zempléni Kárpátok hegyeire vittek bennünket tankakadályokat építeni. Az orosz tankokat összehordott faágak felhalmozásával gondolta a magyar hadvezetőség megállítani. Kész röhej! De nem volt röhejes az állandó eső, ráadásul lombsátrakban laktunk, ahol a földön aludtunk, gyakorlatilag vízben. Enni is alig kaptunk. Emlékszem, amikor az egyik társam szalámit evett – tartalékban maradt neki –, és nem tudtam levenni a szemem róla. Észrevettem, hogy nagyon nehezen megy a munka, és a lábam meg az arcom is feldagadt. Volt közöttünk egy egészségügyis, aki megnézett, és azt mondta, a szívemmel vagy a vesémmel van baj, megpróbál beutalni kórházba. Majdnem hat hétig feküdtem Munkácson a katonakórházban vesegyulladással, amikor egy új orvosszázados kiírt, mondván, hogy úgysem gyógyulok már meg. Onnan el kellett jönnöm, de ettől kezdve ’45 januárjáig egyik tábori kórházból vittek a másikba. Amikor Sátoraljaújhelyen feküdtem, találkoztam egy miskolci muszossal, aki végül ott halt meg epehólyag-gyulladásban. A tőle kapott igen jó állapotban lévő bakancsban érkeztem haza.

De még előtte januárban Szombathelyre kerültem egy katonai gyűjtőbe, ahol százával ténferegtek katonák és munkaszolgálatosok vegyesen. A helyzet nem látszott nagyon biztatónak. Szálasiék itt telepedtek le, Budapest meg ostrom alatt állt. Beállhattam volna katonának, de nem volt hozzá sok kedvem. Összeismerkedtem egy fiúval, akinek a százada Úrkúton dolgozott egy bányában. Elhatároztuk páran, hogy odamegyünk mi is. Összeadtunk száz pengőt egy szakaszvezetőnek, hogy vigyen ki minket az állomásparancsnokságra. A fiú századát már nem találtuk ott, így román munkaszolgálatosokhoz csatlakoztunk. A kórházi papírjaimnak hála engem könnyű munkára osztottak be, és így a mangánbányát végül belülről soha nem láttam.

Március végén a századunkat nyugatra irányították, de addigra már torkig voltam a munkaszolgálattal, és öt bajtársammal megszöktem. Az éjszaka közepén a Bakonyon keresztül átvezettem őket az oroszokhoz, ahol szétszéledtünk, mindenki ment, amerre látott. Így hát egyedül üdvözöltem a Vörös Hadsereg tizenhét-tizennyolc éves katonáit, akik közül az egyik spionnak nézett, és le akart lőni. Abban a pillanatban átvillant az agyamon, amit az apám mesélt: az első világháború alatt egyszer azt hitte, meg fogják ölni, erre ő térdre esett és úgy könyörgött az életéért. Én is térdre ereszkedtem és összetettem a kezem, majd vártam, mi fog történni. A többiek szóltak rá, hogy hagyjon. Egy szót se tudtam oroszul, de biztos vagyok benne, hogy azt mondták neki: menj a picsába, mit akarsz tőle, hagyjad már. Szerencsére otthagyott a fiú, ezért is tudom most elmesélni neked ezt a történetet.

Elindultam gyalog hazafelé. Veszprémből Székesfehérvár felé Budapestre. Láttam egy hatalmas egybefüggő területet. Mondom, mi az öreg isten ez? A Balaton volt, akkor láttam először. Aztán Székesfehérvárnál fölvett egy kamion, így kerültem Pestre. Nem volt semmim az égvilágon, csak a ruhám. Visszamentem Debrecenbe, ahol a szüleim laktak. Fogtam az érettségi bizonyítványomat, amit a szomszéd megőrzött, és elmentem az orvosi egyetemre beiratkozni. Elvégeztem, és pszichiáter lettem. A győri kórházban dolgoztam az ambulancián, amikor behoztak egy volt századost. Rögtön felismertem: ő köttetett ki a munkaszolgálat alatt, amiért engedély nélkül elhagytam a helyünket. Nem említettem neki, hogy már találkoztunk.

Ahogy tudtam, beiratkoztam a kommunista pártba. ’52-ben viszont, amikor elkezdtem kritizálni a pártot, kidobtak az egyetemről, ahol addigra már tanítottam, és a pártból is. Le is tartóztattak izgatásért, három és fél évet kaptam. Bekerültem a kőbányai gyűjtőbe, ott ültem kilenc hónapot. A börtönben mindent a foglyok intéztek, így hamar én lettem az orvos. A nyilasokat azonnal kidobtam a gyengélkedőből. Egyszer csak bejelentették, hogy visszavisznek Győrbe. Ott rögtön betettek egy magánzárkába, és csak annyit mondtak, majd fognak hívni. Úgy tizenkét óra múlva megjelent egy ávós, és megkérdezte, nem dolgoznék-e nekik, cserébe kiengednek a börtönből, és visszakaphatom az állásomat.

Igent mondtam. Nem akartam bevállalni, hogy ne legyen munkám, két gyereket kellett eltartanom. És különben is, mi vagyok én, hős? Hát, nem vagyok.

Furcsa mód nem írattak alá velem semmit, mégis visszakaptam az állásomat a győri kórház ideggyógyászatán. Igyekeztem nem szóba állni senkivel, hogy ne is tudjak mit mondani, de soha semmit nem kérdeztek az ávósok. Előbb-utóbb biztos sor került volna rá, de jött a forradalom.

El akartunk jönni a feleségemmel, nem volt maradásunk az országban. Nálunk lakott a sógornőm a két gyerekével, szóval két asszonnyal és négy gyerekkel beültünk egy kisautóba és elindultunk, egyelőre csak a hitközségbe, ők szervezték meg az utunkat másnapra. Semmi nem volt nálunk, csak egy angol–magyar szótár és az irataink. Az elsők között voltunk, akik elhagyták az országot ’56-ban. Egy ideiglenes menekülttáborban, Oberunterdorfban vártuk, hogy megkapjuk a vízumot. Az unokabátyám már várt minket New Yorkban.

Itt nagyon hamar felvettek egy kórházba, de elölről kellett kezdenem mindent. Az elején gyakornokként hetvenöt dollárt kaptam havonta. Aztán rezidens lettem, akkor már négyezer-ötszáz dollárt kerestem egy évben. Megcsináltam a szakvizsgát, így orvos lettem itt is. Nyolcvanhat éves koromig dolgoztam.

Nem tartom magam magyarnak. Magyarországon született zsidó vagyok, de Amerikában élek hatvan éve. A magyarok várták, hogy mikor viszik el a zsidókat, és azonnal kirabolták a lakásukat. Persze voltak kivételek, de a többség hasznot húzott a deportálásokból. Mit szeressek bennük?

De most már együk meg ezt a levest. Ha nem ízlik, akkor is mondd, hogy finom.

– Finom.

Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk. Hermann Ildi New Yorkban élő magyar zsidókat keresett fel otthonaikban, hogy meghallgassa, lejegyezze sorsukat és fotókat készítsen róluk. A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszt-túlélő nagymamájának a meg-nem-kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. A jól szituált, látványosan jól lévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszttörténetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott. A vészkorszakról sokat tudunk, néha talán úgy érezzük, túl sokat is, annyi szörnyűség özönlik ránk megállíthatatlanul. Az átfogó képhez azonban kevésbé lehet kapcsolódni, ha van egyáltalán ilyen, s nem csak milliónyi személyes történet mozaikkockájából rakódik ki a nagykép. Mozaikkockákból: sorsokból. Amik zsigerekig ható valósággá például egy szobában válnak, ahol szemtől szemben ülünk a mesélőjükkel, és meghallgatjuk őket. Most néhány, épp a holokauszt miatt távolba menekülő ember történetével nőtt a mozaikkockák száma és lett kevesebb az olyan sors, amelyet nem ismertünk. Az olyan történet, amelyre nem kérdeztünk rá időben, már nem elmesélhető. Szinte már csak azok vannak köztünk, akiknek a túlélők elmesélték az életüket, és akik csak tovább tudják adni a hallottakat. Lassan csak ők emlékeznek a beszélők arcára. Hogy ne így legyen, legalább néhány esetben, íme néhány, eddig hiányzó történet. (Somogyi Zsófia, kurátor)

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)

Forrás: https://index.hu/kultur/hianyzotortenetek/hermann_ildi_holokauszt_imre_bacsi/

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

 Először jelent meg a Népszava mellékleteként a Vasárnapi Hírek

Először jelent meg a Népszava mellékleteként a Vasárnapi Hírek

November végén írtuk meg, hogy Puch László eladta a Szabad Földet Mészáros Lőrincnek, integrálta a …