2018. december 14., péntekMa Szilárda napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 323,00 Ft | USD: 284,00 Ft | CHF: 286,00 Ft
2018.12.14. Szilárda Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 323,00 Ft | USD: 284,00 Ft | CHF: 286,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Justin Timberlake trágyaszagot hozott magával

Hirdetés

Justin Timberlake trágyaszagot hozott magával

Valami történt Justin Timberlake-kel, és nem tudjuk, hogy mi, de kiadott egy nagyon nehezen védhető albumot Man of the Woods címmel, vasárnapról hétfőre virradóra a Superbowl félidejében pedig élőben is előadja azt. De miért? A hét lemezében Django Django, Shame és Ozone Mama. 

Tizennégy évvel később érdekes visszatekinteni, hogy mi történt a 39. Super Bowl félidei műsorában 2004-ben.  Janet Jackson volt a fellépő, aki pár szám után felhívta a sztárvendéget, az első lemezének sikerében lubickoló Justin Timberlake-et. Timberlake ekkora már kezdett önmaga, és nem az NSYNC-tagsága miatt sztár lenni, mögötte volt a Cry Me A River bombasláger, és a Rock Your Body-t, amit aztán ketten előadtak a színpadon. Timberlake kimondta a szám utolsó sorát („a dal végére meztelenné teszlek”), és letépte Jackson ruháját, a pucér mellét pedig csak egy piercing takarta.

A Super Bowl rendezői azonnal vágtak, de nem tudták megakadályozni, hogy a kontinensnyi néző élő adásban lásson egy félmeztelen (vagyis inkább negyedmeztelen) szupersztárt.  A dolog a kétezres évek egyik legmeghatározóbb tévés pillanata lett, évek múlva is beszéltek róla, behozta a köztudatba a wardrobe malfunction (kb. ruhamalőr) kifejezést, pedig valójában az történt, hogy akár közös megegyezéssel, akár nem, egy férfi megalázott tízmilliók szeme láttára egy nőt a színpadon. Justin Timberlake aztán kihozta 2006-ban a FutureSex/LoveSounds-albumot, amitől gigasztár lett, szerepelt 2009-ben a Saturday Night Live-ban, és főleg, a Dick In a Boxban, amitől vicces lett, és feltűnt 2010-ben a Közösségi háló című Facebook-filmben, amitől pedig komoly színész lett. Aztán a mostani halftime show-t újra Justin Timberlake kapta. (És mit csinált Janet Jackson 2004 és 2010 között?  Kiadott négy lemezt, a legutóbbit 2015-ben.)

Hirdetés

Ennyit ér

GE9ixvaL

Index.hu: 3/10

Pitchfork: 3.8/10

Rolling Stone: 3,5/5

NME: 3/5

De amit nem lehet elégszer hangsúlyozni annak, aki mondjuk nem figyelte a popzenét és popkultúrát abban az időszakban: Justin Timberlake sebezhetetlen volt. Az FS/LS dalaitól voltak sokan, akik húzták a szájukat, de a My Love-ot hallva mindenki bekussolt. A SexyBack sem tűnik annyira kellemetlennek, mint 2006-ban első hallgatásra, és én azt is teljesen elfelejtettem azóta, hogy Will.I.Am vendégszerepel rajta. Főleg Timbalandnek köszönhetően a legtöbb szám azon a lemezen még mindig valami földönkívüli r&b volt, amit még ma is, legalább négy poptrenddel később is simán meg lehet hallgatni. Ami pedig nem úgy hangzott, mint két szexelő elektromos konyhaeszköz, az pedig bőségesen kielégítette a különböző popzenei alágakat: volt rajta ballada (Losing My Way), vonósos tánc (Lovestoned), vonósos ballada (What Goes Around). Timberlake mindig is az új, kevésbé krézi Michael Jackson akart lenni, és ezzel az albummal a legközelebb jutott hozzá

És aztán vártunk, és vártunk, mert Timberlake mindent fontosnak tartott, csak azt nem, hogy egy új albumot csináljon. Tényleg volt dolga bőven, önmagában annyit mókázott a Lonely Islandnek, hogy már ott elágazhatott volna a karrierje, és hagyhatta volna a zenét a francba. De nem hagyta, 2013-ban kijött a két részes, felpuffadt, hét-nyolcperces számokkal operáló The 20/20 Experience, amire valószínűleg a kutya sem emlékezne igazán, ha nem lett volna rajta a Suit & Tie és a Mirrors. Timberlake itt már nem Jackson akart lenni, hanem egy másik Michael, egy bizonyos Bublé. A 20/20 egyszerre próbált igényes szórakoztatás lenni, és egy Nagy Művészi Teljesítmény, de ebből csak a nagy valósult meg – a kettő együtt két és fél óra volt. Timberlake aztán még besegített felesége egyik filmjének a zenéjébe (The Book Of Love), megcsinálta a lehető legidegesítőbb koppintását a Happynek (Can’t Stop The Feeling) szintén egy filmhez (Trollok), aztán 2017 végén kijött egy videóval, amivel vagy az új albumát reklámozta, vagy a kézműves szappanmanufaktúráját. A Man Of The Woods ugyanis olyan volt, mintha egy bioszálloda promója lenne, Timberlake pedig hagyta a szmokingos figuráját, és helyette inkább derékig állt egy folyóban, meg sétált a mezőn, és az embernek az lehetett az érzése, hogy ebből vagy country lesz vagy Bon Iver vagy valami borzasztó.

Az első számok sem voltak biztatóak, a Filthy roboelektrója határozottan nem olyan volt, amit egy ilyen kiránduló vidéki embernek kellene kiadnia magából, de nem is olyan, mintha a Sexyback után bármi mondanivalója maradt volna a szexizésről. Úgy tűnt volna, mintha Timberlake sok idő után kimászott volna egy bunkerből, és ez duplán igaz a Supplies című új számára, amiben magát, és szexiségét ahhoz hasonlítja, ami majd a világvége után vár a szíve választottjára. Eskü, olyanokat énekel, hogy én leszek a generátor, majd kapcsolj be, meg hogy már vége is lehet a világnak. Én sok R. Kellyt hallgattam, és tudom, hogy milyen az, amikor valaki egy terepjáróban is az orbitális kúrást látja, de ezt nem igazán lehet hova tenni.

 

Mi ez az egész? Ki találta ezt ki? Vajon a Man Of The Woods ez tréfa, és hiába volt a flanelingbe öltöztetett promója, igazából egy Lonely Island-paródia az egész arról, hogy nincs értelme már ilyen popzenét csinálni? Ki kólintotta fejbe Justin Timberlake-et? Egymás után végighallgatva a Can’t Stop The Feelinget, a Filthyt, a Suppliest, és a minimális countryval próbálkozó Say Somethingot, olyan érzésem van, mintha Timberlake minden reggel úgy kelt volna fel az ágyból, hogy valami totálisan mást szeretne csinálni. De minden egyes elemében: ütemben, hangulatban, mondanivalóban, megvalósításban, megközelítésben. Az egyik klipje egy apokaliptikus vízió, a másikban a La Blogotheque segítségével egy egysnittes, gitározós steadicamezés. Az egyikben Steve Jobsnak öltözik, a másikban egy baristának. Mi lehet ezek után a Man Of The Woods?

Pocsék. Rossz, fantáziátlan, hosszú, kellemetlen, méltatlan Justin Timberlake-hez. Olyan, mintha lecserélte volna a szmokingját egy pufidzsekire, és megpróbálta volna minél hitelesebben lemásolni a 2000-es évekből Uncle Kracker borzasztó slágerét: furcsa hibridje az R&B-nek és az akusztikus gitárnak, pettyhüdt szövegekkel, nevetséges mondanivalóval, és hosszú, semmitmondó számokkal, minden megjegyezhető dallam, ritmus, vagy énekelt szó nélkül. Én nem emlékszem ennyire enervált mainstream poplemezre a közelmúltból, egy olyan lemezre, ami nem látja a saját röhejességét. Amikor először megláttam a Man Of The Woods számcímeit, azt hittem, hogy az olyanok, mint a Flannel, a Livin’ Off The Land, vagy a The Hard Stuff egyáltalán nem olyan lesz, ahogy azt el lehet képzelni. Tudjátok, Lana Del Reynél van az, hogy meglátod a számcímeket, a számot sosem hallottad, de pontosan tudod, hogy fog szólni az ő szájából. A Flannel úgy szól Justin Timberlake szájából, mint egy country-vicc a Saturday Night Live-ból, csak éppen teljes komolysággal adja elő.

A helyzet az, hogy akármennyire is dícsérem, Timberlake mindig is nevetséges volt, de volt elég karizmája (vagy neki személyesen, vagy a zenéjének), ami el tudta sodorni az embert. Szíve-joga olyan témát (vidék, család, feleség, gyerek) és olyan megközelítést (laminált countrypop) kitalálni, amit csak szeretne, de a Man In The Woods minden egyes perce azt erősíti meg, hogy se karizmája, se fantáziája, se érdekes ötlete nem maradt. Akkor miért készült el egyáltalán ez a lemez, ez az egy óra teljes mondanivalónélküliség?

Pont akkor, amikor Timberlake-nek lenne bőven mit mondania: éppen most kellene leginkább megszólalnia, miután szerepelt Woody Allen legújabb, Wonder Wheel című filmjében, és az Allennel dolgozó színészek sorban távolodnak el közleményekben a rendezőtől. Nyilván nem várható el, hogy egy hónapok, vagy talán évek alatt készülő lemezben reagáljon bármire, de azért vicces, hogy ír egy Say Something című számot, amivel szintén nem mond semmit. Világos, a popzenének nem kell minden egyes elemében az azt körülvevő világra reagálnia, de a Man Of The Woods ne mondjon el semmit arról, hogy ki készítette, mikor, és milyen lelkiállapotban, az már önmagában egy teljesítmény. Csak nem értem, hogy Timberlake-nek miért kellett ehhez Vidéki Mannek álcáznia magát a promókban. Lehet, hogy vidéki szeretett volna lenni, de csak a trágyaszagot hozta magával. (klág)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Django Django: Marble Skies (8/10)

A Django Django nyilván eleve vesztes helyzetből indul. A 2010-ben színre lépett zenekar első lemeze annyira váratlanul friss és érett volt, hogy a második albumban már kódolva volt a csalódás, nem dobtunk tőle hátast mi sem. És most itt a harmadik, ami viszont valami egészen más. Kilép a kezdetek árnyékából, és bár felnőni nem tud az első lemezhez, azért egészen értékelhető a kísérlet. A zenekar, ami a beat, a space rock, pszichedelikus rock és a 80-as évek szintipopjának elemeit keveri elég karakteresen, most látványosan tett egy lépést a popzene felé. Talán túl későn ahhoz, hogy ott aztán tényleg tárt karok várják őket, de maga a megújulás szándéka a Marble Skies-t mindenképpen érdekesebbé teszi a Born Under Saturnnál.

Belevivősen indul az azonos című számmal, a finoman darálós posztpunkos basszus végig nagy erőssége a lemeznek. Aztán jön a Surface to Air, ami máris egy nagyon rizikós túlvállalás, tegyük tovább. Hogy aztán elkezdődhessen a lemez valójában. Ami magától értetődően kellemes: a visszhangos falzett, a jellegzetes hangközök, a beúszó szinti, finom orgona, kórus új váratlan elemekkel bővül, ívekben építkezős zongora, country, súlyosabb szintihangszínek, a dob gyarkan mintha egy szekrényből szólna. Jó, ez azért mégsem egészen magától értetődő.

Néha egy kicsit túl sok is az egész, de mondjuk élőben bármikor elmennék rá, ha tudom, hogy csak az új albumról játszanak, akkor is. Nekem a Sundials és a Real Gone a lokális csúcspontok, bár talán az In Your Beat volna annak szánva, nem mondom, hajnali fél 6 körül az is lemehet egy arra alkalmas társaságban. A Beam Me Up viszont elsőre nekem nem tűnik a megfelelő iránynak. Egy olyan országban, ahol félévente amúgy is fellép a Depeche Mode, szerintem ebből már most inkább nem kérünk. Ha tíz pontból az előző lemezre hetest adtam, ez most nyolcas, és bár ennél a valóságban nagyobb a különbség a két lemez között, inkább az előző hatos, mint ez kilences. (jenei)

Shame: Songs of Praise (8,5/10)

“I like you better when you’re not around” – mantrázta a Shame a Tasteless című számban, a lelkemnek meg kishíján magömlése volt a hallottaktól. Aztán jött az 1 perc 40 másodperces Donk, ami még a maradványaimat is legyalulta, nekem pedig ennyi inger után egy kis szusszanásra meg kellett állítanom a lemezt, aminek még mindig csak a nagyjából felénél tartottam. A Songs of Praise akkora szerelem volt mindjárt az év legelején, hogy már az első hallgatásnál tudtam, nem nagyon fogok ennél jobban albumot szeretni 2018-ban.

Pedig engem tényleg nem hatott meg különösebben, hogy a Guardian a lemez megjelenésének napján Nagy-Britannia legizgalmasabb új zenekaraként, illetve 2018 legdühösebb fiatal brit gitárzenekaraként ünnepelte a Shame-et, ráadásul nem egy nyúlfarknyi lemezkritikában, hanem egy terebélyes nagycikkben. És amikor fiatal gitárzenekarról írnak, azt tényleg komolyan kell venni, a tagok ugyanis mindössze 20-21 évesek. (Pár nappal korábban pedig még az NME és a DIY is a maximálisan adható öt csillaggal értékelte a debütlemezt, ha esetleg számít ez valakinek.)

A Shame-et persze nem mindenki szereti ennyire: egyszer állítólag egy a zenekarnak címzett levélben egy Mark E. Smith csoffadt segglyukából csüngő szardarabhoz mérték őket, persze nem éppen pozitív értelemben. A Songs of Praise dalaiban pedig tényleg egyértelműen ott a Fall öröksége, illetve más posztpunk zenekarok intellektusa, de mindez nem a múltban mélázva jelenik meg, hanem olyan vadsággal és könyörtelenséggel, amire még 2018-ban is azonnal felkapja az ember a fejét. Lazán kapcsolódik, de szerintem nem lehet véletlen az sem, hogy Mark E. Smith csak a lemez megjelenése után halt meg. Remélem, még hallotta.

A legmeghökkentőbb azonban az, hogy idén a Shame Magyarországra is ellátogat, a koncertet az első nevek felsorolásának utolsó előtti elemeként jelentették be a Sziget szervezői, de aki inkább idegesítő szigetlakók nélkül szeretné megnézni őket, az májusban például Bécsben is megteheti ezt. (kovács d.)

Ozone Mama: Cosmos Calling (9/10)

Vintagerock. Southern rock. Pszichedelikus rock. Bluesrock. Ezt mindet ráaggatták már az Ozone Mamára, arra a zenekarra, aminek ha a tagjait kérdezzük, tuti azt felelik a “és ti milyen zenét játszotok?” kérdésre, hogy jót. A zenekar nem mai, 2012-ben a debütáló albumukkal nyertek egy Fonogram-díjat, a lemezt friss volt és nagyon is fasza, olyan, jobb híján mondom, amerikai rockzenével, amire igenis van igény itthon is. És persze ha már amerikai rockzene és eleve, rockzene, akkor annak angolul kell szólnia, mert aki mostanság nem a világnak csinál zenét, hanem csak annak, aki megérti, hogy a szerelem az olyan, mint a napolaj (már ha van olyan) az éhen fog halni a zenélésből. 

Az Ozone Mama nem ilyen zenekar, ők szépen csinálták, azt amit kellett, volt feltűnő korszakuk, amiben az énekes pink boával a nyaka körül tekeredett a mikrofonállványra, a bikinifelsős csajdobos meg a lelket is kiverte a bőrből, de a zene akkor is pont olyan erős és lendületes, no meg, bármennyire is elcsépelt, de őszinte volt. Ezek a faszik (a csaj kiszállt) hisznek abban, amit csinálnak. 2016-ban is kaptak Fonogram-díjat, és aláírtak egy amerikai klasszikusrock-kiadóhóz, a Ripple Musichoz, aminek többek között az a haszna is megvan, hogy a friss, Cosmos Calling című lemezüket olyan fül keverte, ami halott már ilyen rockzenét, és tudja, hogy kell összepakolni úgy, hogy élő ember meg ne mondhassa róla, hogy nem valamelyik déli kisváros pajtájában rántotta fel pár szakállas havergyerek némi zugpálesz főzés közben (mínusz az akcentus, de azzal nem lehet mit kezdeni, úgy “déliül” egy magyar énekes sem fog tudni sose, mint a Ronnie Van Zant és kész).

Ez az anyag befogadhatóbb, dallamosabb, énekelhetőbb, koncertbarátabb, mint az előzőek, szellősebb picit, a nóták szépen hömpölyögnek és lehet rájuk középtempóban dülöngélni. A hatások közül az Allman Brothers Bandtől a Led Zeppelinen és a Lynyrd Skynyrden át Rival Sonsig sok mindent fel lehet fedezni, de hát istenem, David Coverdale sem volt szívbajos, amikor a Kashmirhoz nyúlt a Still of the Night című Whitesnake-klasszikushoz, én speciel nagyon is örültem annak, hogy a dalszerző/szövegíró gitáros, Gábor András megidézte nekem azt a korszakot és stílust, ami miatt elsősorban rockzenét kezdtem el hallgatni. A lemez nagy erőssége, hogy pont úgy szól, ahogy kell neki. Az arányok nagyon jók, minden hangszer megvan, nem kell keresni a cineket vagy a bőgőt, a gitár meg pont annyira vezet, amennyire az ilyen típusú zenében kell.

A riffek közül nekem kiemelkedik a Freedom Fighters kicsit néhol AC/DC-re hajazó témája, a Cold Light of Dayt és a High Ride-ot az énektéma miatt szeretem nagyon, valahogy ebben a kettőben pont úgy keverték Székely Marcit, hogy első hallásra libabőrös lettem a nótáktól. A legsúlyosabban a The Alchemist kezdődik, utána meg átmegy egy olyan neo-Skynyrdbe, hogy lekapom a kalapom, de menten, elő is vettem utána a God & Gunst, azt kurvára szeretem tőlük. Szóval ha amerikai rockzenét akarunk hallgatni, akkor nyugodtan betehetjük a sorba az Ozone Mama új anyagát, pont olyan jó, mint egy virtigli déli, amerikai zenekaré. Ennél több meg nem köll. (sixx)

Ne maradjon le semmiről!

Forrás: https://index.hu/kultur/zene/2018/02/04/justin_timberlake_man_of_the_woods_a_het_lemeze/

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

 Index: Debrecenbe költöztethetik a természettudományi múzeumot

Index: Debrecenbe költöztethetik a természettudományi múzeumot

Vidéken folytatódhat az 1802-ben alapított Magyar Természettudományi Múzeum (MTTM) története: az Index szerint az intézményt …