2018. október 15., hétfőMa Teréz napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 324,00 Ft | USD: 280,00 Ft | CHF: 283,00 Ft
2018.10.15. Teréz Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 324,00 Ft | USD: 280,00 Ft | CHF: 283,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Az ember, aki egyszerre kekeckedett Jézussal és a macskákkal

Hirdetés

Az ember, aki egyszerre kekeckedett Jézussal és a macskákkal


Ma már én vagyok a tulajdonosa annak a színháznak, amelyik miatt annak idején színházzal kezdtem foglalkozni”

– vallja be némi nagyképűséggel, vagy mondjuk úgy, büszkeséggel a világ leghíresebb musicalszerzője, Andrew Lloyd Webber az Angliában nemrég, itthon hamarosan, a 70. születésnapjára kiadott memoárjában. Jól hangzó mondat, de valójában az a legkevesebb, ami elmondható a József és a színes, szélesvásznú álomkabát, a Jézus Krisztus szupersztár, az Evita, a Macskák, Az Operaház Fantomja és a Sunset Boulevard zeneszerzőjéről, hogy van néhány saját színháza a londoni West Enden. Ez csak pár ingatlan, futja rá bőven, de emellett egy középhosszú cikket is össze lehetne írni róla úgy, hogy kizárólag az „ő az egyetlen, aki…” jellegű mondatokat használunk. Olyanokat, mint hogy 

  • ő az egyetlen brit muiscalszerző, akinek a New York-i Broadway-n volt a világpremierje. 
  • Ő állította be a Broadway leghosszabb ideig futó musicalének rekordját azzal, hogy 18 évig futott ott a Macskák. 
  • Ő az, aki megdöntötte a Broadway-n leghosszabb ideje futó musical rekordját – igen, ezt az előzőt, a sajátját –, amikor Az Operaház Fantomja elhagyta a 18 éves kort, és harminc év után még mindig fut. 
  • Az ő musicalje – a Fantom – volt az első, amely elérte a tízezres előadásszámot ugyanitt, és ez már hat éve volt. 
  • Szintén a Fantom volt a világ legtöbb pénzt termelő musicalje a maga 5,4 milliárd dolláros (1500 milliárd forintos) bevételeivel – igaz, ezt a rekordot megdöbbentő módon nem saját maga írta felül később, hanem Az Oroszlánkirály. 
  • Ő az egyetlen szerző az elmúlt félszáz évből, akinek egyszerre futott négy előadása a Broadway-n; ezt korábban, 1953-ban csak a Rodgers–Hammerstein párosnak, A muzsika hangja szerzőinek sikerült elérnie.

És a sor még folytatható lenne. Andrew Lloyd Webber hetven éves korára mindent elért, amit csak lehetett. Épp most készül film Taylor Swifttel a Macskákból, hogy begyűjthessen vele egy újabb Oscar-jelölést. De van is már Oscar-díja, Golden Globe-ja, Grammyje, Tony-díja, Olivier-díja, és egyetlen kis lépésre van attól, hogy bekerüljön a legelitebb klubba, az „EGOT”-ok közé: a világtörténelemben összesen 12 ember van, aki megkapta mind a négy legnagyobb művészeti díjat, az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt: szeptemberben derül ki, díjra váltja-e Emmy jelölését a Jesus Christ Superstar Live in Concertért.

Hirdetés

Egyetlen egy valamit nem sikerült soha elérnie: hogy a legkomolyabb kritikusok is megszeressék.

Pedig ezen fáradozik ötéves kora óta, amikor először szerepelt címlapon, hegedűvel a kezében, zenész családból származó, szintén zenész csodagyerekként. Vagy legalábbis 19 éves kora óta, amikor megírta az első musicaljét. Vagy amióta találkozott Tim Rice-szal, a dalszövegíróval, akivel együtt írták a legsikeresebb musicaleket (a Józsefet, a Jézust és az Evitát), amíg le nem cserélte egy rég halott szerzőre, T. S. Eliotra, a Macskák szerzőjére.

Bár persze ki tudja, ennyi díj és 273 milliárd forintosra becsült vagyona mellett tényleg érdekli-e, hogy még mindig olyan mondatok jelennek meg róla a világ legfontosabb újságjaiban, mint hogy 

Egész mostanáig azt hittem, életem legfájdalmasabb három óráját akkor éltem át, amikor 2017-ben végignéztem, ahogy Glenn Close végigrecsegi magát a Sunset Boulevard siralmas újraélesztésén, Andrew Lloyd Webber musicaljében a klasszikus Billy Wilder-film alapján. De aztán az év utolsó előtti napján megnéztem a Macskák matinéelőadását, szintén Lloyd Webbertől. (…) Végigültem az őrjítően otromba első felvonást, mielőtt a kijárathoz menekülhettem volna a szünetben.”

Ez a New York Times

Ez meg a New Yorker, amelynek kritikusa szerint 

Andrew Lloyd Webber önéletrajzában megvan minden olyan erény, amelyet a zenéje mindig nélkülözött: szellemesség, meglepetés, kortársiság, bátorság és éles helyzetfelismerő készség. A zenéje ugyanis sokszor tűnt olyannak, mintha egy a párizsi Operaház pincéjébe zárt ember írta volna, aki tompán, néhány emelettel feljebbről hallja a késő tizenkilencedik századi zenét.”

De olyan cikk is jelent meg a 70. születésnap alkalmából, amely egyszerűen azt állította, „senki nem öntött annyi mérget a musical műfaj kútjába”, mint ő, mondván, Webber tehet arról, hogy az emberek felszínesnek és üresnek gondolják a musicaleket.

És persze, lehet is mondani bármit a szakmai oldalról közelítve Webberhez, de attól nem lehet eltekinteni, hogy soha, senki nem írt annyi emlékezetes, fülbemászó, agyonidézett, azonnal felismerhető, azaz egyszóval hihetetlenül eltalált dallamot a musical műfajában, mint ő, és jó eséllyel nem is lesz már senki más belátható időn belül, aki ezt meg tudja közelíteni. Aki olyan slágereket tudott írni, amelyek annyira képesek voltak elszakadni a színpadtól, mint ma mondjuk egy direkt a rádiókba szánt Ed Sheeran-dal (nem véletlen a párhuzam: Webber nagyra tartja az angol zenészt): elég csak a Barbra Streisand által is halhatatlanná tett Memory című dalra gondolni a Macskákból, amelyről sokan már talán nem is tudják, hogy eredetileg egy musical része volt. De talán nincs szélesebb körben ismert musicaldallam Az Operaház Fantomja főtémájánál, és akkor az Evita Don’t Cry for Me Argentinája, vagy a Jézus Krisztus szupersztár dalai még szóba sem kerültek.

Márpedig ez a hihetetlen népszerűség valószínűleg többet használt a világ musicalszínházai iránti érdeklődésnek, mint bármilyen szakmai értelemben is mesterműnek tartott, szűk kör előtt bemutatott zenés előadás. Így van ez Magyarországon is, ahol a Madách Színház évtizedek óta rendületlenül hozza be az újabb és újabb Webbereket, megteremtve ezzel jó pár ezer magyar első találkozását a műfajjal. És ahogyan Webber a Szupersztárral 1970-ben behozta a progresszív rockot a klasszikus zenei műveltséggel rendelkező színházi zenészek közé, a Deep Purple énekesével Jézusként, azért annak is kellett, hogy legyen hatása a színház mai képére. Na meg annak is, hogy Webber állandóan jótékonykodik, és az arra rászorulók zenei nevelését támogatja, sőt a politikában is részt vesz, ha arról van szó, hogy a brit kormány elvonna a zeneoktatásra szánt költségvetésből.

A mérgezett kútról író kritikus bizonyos felvetései ezzel együtt is jogosak: ő azt írja, a musical műfajnak épp úgy komolynak, élet-halál kérdésekről szólónak kell lennie, mint bármilyen színháznak, és példaként hozza erre a 2016-ban hat Tony-díjat – köztük a legjobb musicalét – elnyerő Dear Evan Hansent, amely egy rehabon játszódik, a tinédzserek öngyilkosságairól, szorongásról és a közösségi média árnyoldalairól is szól, vagy épp az Amerika történelmét és annak sötét foltjait zenésen feldolgozó Hamiltont (amelyről mi is írtunk).

Tény: a leges-legszélesebb körben ismert két, igazán komoly témát boncolgató musical-világsiker, a nácik hatalomra jutásának körülményeiről szóló Kabaré és a modern kor elerkölcstelenedését és a médiakurvaság jelenségét támadó Chicago nem Webber nevéhez kötődik. Ugyanakkor éppen a szerző egyik legutóbbi musicalje, a Rocksuli londoni előadása bizonyította a legélesebben: Webber-musicalből is lehet hihetetlenül fontos és komoly előadást készíteni. Az az előadás az önmagunk hibáival való megbarátkozásról, a tehetséggondozás fontosságáról szólt, és arról, hogyan nyomorítják meg a szülői elvárások és oda nem figyelések a gyerekeket, érintve olyan témákat is, mint a melegek által örökbefogadott gyerekek vagy a „fiús” lányok kérdése. (Mi nemrég a londoni előadásról írtunk, de szeptemberben Magyarországon is bemutatják a Rocksulit.)

Nem valószínű, hogy ha ez a hetven év nem volt elég, akkor Andrew Lloyd Webber megélné még azt a kort, amelyben egyértelművé válik a megítélése, illetve nem valószínű, hogy valaha eljön ez a kor. Ez a fél, a szakmában töltött évszázad arra viszont biztosan elég volt, hogy a musical műfaj abszolút megkerülhetetlen és egyik, ha nem a legfontosabb alakjává tegye Webbert. A rajongók legnagyobb örömére, a kútban mérgezett vizet találó szakmabeliek legnagyobb bánatára.

Ne maradjon le semmiről!

Forrás: http://index.hu/kultur/2018/07/27/andrew_lloyd_webber_70_portre_musical_jezus_krisztus_szupersztar_az_operahaz_fantomja_macskak/

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

 Kulka János: Kívülről látom az egész korábbi életemet

Kulka János: Kívülről látom az egész korábbi életemet

Írásban adott interjút a Blikknek Kulka János abból az alkalomból, hogy jövő hónaptól visszatér a …