2019. december 6., péntekMa Miklós napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 330,00 Ft | USD: 297,00 Ft | CHF: 301,00 Ft
2019.12.06. Miklós Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 330,00 Ft | USD: 297,00 Ft | CHF: 301,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / A Mayhem felett kicsit tényleg eljárt az idő

Hirdetés

A Mayhem felett kicsit tényleg eljárt az idő

Meglehetősen mozgalmas októberen van túl a nemzetközi és a magyar zeneipar. Nick Cave kihozta a fia halála által inspirált, egészen lenyűgöző nagylemezét, miközben Kanye West ismét a megőrülés szélére került a legújabb albumával, de új zenékkel jelentkezett a Tankcsapda is. Viszont ezeken kívül bőven akadt még izgalmas megjelenés mostanában, például öt év után adott ki új albumot a Mayhem, friss zenékkel jelentkezik a Wilco, a Swans és az Alcest is. Idén már a második nagylemezét adta ki a Big Thief, hosszú idő után készült két új Desert Sessions-lemez, és Mark Lanegan sem pihent mostanában. Hiphop fronton van új Clipping, és szólólemezt adott ki Ketioz és Mykee Mykanic is. A régi alter vonalból feléledt a Pál utcai fiúk és a Heaven Street 7-ből is ismert Németh Róbert, de az egykori lo-fi hullám üdvöskéje, a Piresian Beach is kiadott hat új számot.

Hirdetés

Mayhem: Daemon (7/10)

5d666f8030027 Mayhem Daemon StandardCD LP Digital Main 5d666f805

Ha van black metál zenekar, amit azok nagy része is ismer, akik életükben nem hallgattak még black metált, az tutira a Mayhem. Tudják, a norvég black metál szcéna úttörője, ami Csihar Attilával az élen azt követően adta ki a műfaj egyik alapművének számító De Mysteriis Dom Sathanast, hogy a korábbi énekes Dead megölte magát, majd nem sokkal később a Burzummal ismertté vált Varg Vikernes 23 késszúrással végzett a gitáros Euronymussal.

A Mayhem önmagában ezek miatt is kirobbanthatatlan lenne a kánonból, de az 1994-es újraalakulás óta folyamatosan aktívak is voltak, idén októberben pedig már a hatodik albumukat adták ki. A most megjelent Daemon kifejezetten jól is sikerült, de arra azért így is rámutatott, hogy a Mayhem felett kicsit tényleg eljárt az idő.

A De Mysteriis Dom Sathanas 1994-ben egy minden tekintetben egyedi, teljesen egyedülálló anyag volt, amit teljes joggal rajong körbe a mai napig mindenki. Azóta viszont eltelt 25 év, a black metál rengeteget fejlődött, a Mayhem meg leragadt 1994-ben, és szinte pontosan ugyanazokból az elemekből építkezik, mint annak idején. A Daemont kis túlzással tényleg csak az különbözteti meg a De Mysteriis Dom Sathanastól, hogy nem úgy szól, mintha az egészet egy walkie-talkie-val vették volna fel egy pincében, az pedig valahol tényleg elég kiábrándító, hogy a műfaj egyik megalkotója ennyire nem tud újat mutatni 2019-ben.

Ez a formula persze még mindig van annyira jó, hogy még most is elvigyen a hátán egy lemezt, de csak a trve norvég szcénánál maradva az 1993 óta létező Taake például nagyságrendekkel izgalmasabb diszkográfiát tud felmutatni a Mayhemnél. Azon túllépve meg tényleg annyi rettentően érdekes black metál zenekar tűnt fel az elmúlt években, hogy nem sok okot látok arra, hogy pont őket szedjem elő. (flachner)

Wilco: Ode To Joy (7,5/10)

10d903-20190716-wilco-01

Az elmúlt egy évben a Wilco frontembere, Jeff Tweedy kiadott egy roppant szórakoztató önéletrajzot, illetve két szólólemezt is, úgyhogy eddig is elképesztő alkotói termékenysége cseppet sem hagyott alább. A Wilcót gyakran illetik a dad rock jelzővel és nehéz is lenne tagadni, hogy Tweedy már elég messzire került első zenekara, az Uncle Tupelo punkos-neurotikus világától, de vitathatatlan az is, hogy a Wilco nem nagyon készített két ugyanolyan albumot. Folyamatosan próbára teszi saját közönségét, de a dad rock címkét biztosan nem ezzel a lemezzel fogják levetkőzni. Lassú és monoton ritmusokra épülő, főleg akusztikus gitáros dalok szerepelnek az Ode To Joy-on, amely a címével ellentétben egyáltalán nem egy felszabadult, boldogságot sugárzó lemez, sokkal inkább a keserűség dominál rajta. 

Első találkozáskor könnyen csalódást kelthet, viszont a többszöri hallgatásnál egyre hálásabb lesz: ebben talán leginkább a 2004-es A Ghost Is Born-ra emlékeztet. Mert hiába vannak gyengébb pillanatok az Ode To Joy-on, a legtöbb dalban mégis megcsillan az, amiért a Wilcót annyira lehet szeretni: Nels Cline gitáros és Glenn Kotche dobos-ütős szokatlan megoldásai, Tweedy megtört, elvált férj-hangja és azok a dalok (One And a Half Stars, Hold Me Anyway, We Were Lucky), amik a végén jól megcsavarják az ember szívét. Az elmúlt évek Wilco-cuccai közül mindenképpen kiemelkedik az Ode To Joy, de a zenekar munkásságával való ismerkedéshez továbbra is az első pár lemez közül érdemes válogatni, aztán ha azoknál megvolt a türelem, akkor ehhez is lesz. (sallai lászló)

Swans: Leaving Meaning (9/10)

swans-leaving-meaning

Az azóta megjelent lemezek alapján alighanem az évtized egyik legjobb döntése volt, mikor 2010. januárjában Michael Gira újra beindította az akkor már tizennégy éve inaktív Swanst. A The Seer, a To Be Kind és a The Glowing Man is remekül sikerültek, a zenekar pedig emiatt szép lassan népszerűbb lett, mint korábban valaha.

Ebben a ciklusban a zenekar többé-kevésbé állandó felállással működött, egészen addig, míg Gira két éve szélnek nem eresztett mindenkit, de ez nem jelentette egy újabb hiátus kezdetét. A Swans ezúttal csupán szűk egy évet hagyott ki, tavaly már volt egy rövid turnéja, idén októberben pedig megjelent a zenekar tizenötödik stúdióalbuma, a Leaving Meaning.

Az új lemez a zenekartól eddig megszokott lehengerlően nyomasztó, néha kakofóniába hajló hangzáshoz egy csomó akusztikus, folkos elemet kevert. A végeredmény így a The Hanging Mantől eltekintve elég más lett, mint a zenekar eddigi munkássága, de azért így is elég egyértelműen érzi az ember, hogy egy Swans lemezt hallgat, egyebek mellett mert több mint másfél óra hosszú, és a korábbi anyagokhoz hasonlóan nem pusztán lassú, hanem sokszor elég monoton is.

Pont emiatt semmivel nem lett könnyebben befogadható, mint az előző három lemez, még úgy sem, hogy nem földhöz vág, hanem sokkal lágyabban üríti ki teljesen az ember elméjét. A Leaving Meaning igazából egy bő másfél órás meditáció, ami helyenként nagyon titokzatos, máskor meg mindent betölt, de az biztos, hogy végig rettentően izgalmas, ha az ember hajlandó rászánni az időt és az energiát. (flachner)

Big Thief: Two Hands (9/10)

f8db86ca-7272-4156-83c6-81f21b968550

A brooklyni Big Thief idén májusban már megjelentetett egy karriercsúcsot jelentő, csodálatos lemezt (U.F.O.F.), ami teljes joggal szerepel majd előkelő helyen az év végi listákon, aztán a zenekar szigetes koncertje előtt pár órával váratlanul bejelentették, hogy októberben máris jön a folytatás.  A Two Hands anyagát öt nappal az előző album felvételei után rögzítették, de szó sincs resztligyűjteményről; ahogy Adrianne Lenker énekes-dalszerző fogalmazott, az U.F.O.F. és a Two Hands egymás ikertestvérei, az egyik égi, a másik földi. A zenekar az északnyugati erdőségekből egyenesen a texasi sivatagba utazott, ahol tíz csontig ható, szikár számot vett fel élőben, minimális utómunkával. A leginkább Neil Young Crazy Horse-szal közös anyagainak lélegző nyersességét idéző végeredmény sikerrel viszi lemezre a Big Thief koncertjeinek már-már klausztrofób intimitásában rejlő elképesztő energiát, és igazságot szolgáltat a ritmusszekciónak is – Max Oleartchik és James Krivchenia jellegzetesen feszes összjátéka régóta a Big Thief egyik titkos fegyvere, és most hallatszik igazán, hogy miért. 

Ettől függetlenül persze most is Adrianne Lenker a főszereplő, aki egyrészt a kortárs könnyűzene egyik legtermészetesebb, legérzelmesebb hangját birtokolja, másrészt nem igazán írt még rossz számot. A Big Thief zenéjét azért felesleges címkézgetni, mert mondhatnánk, hogy az első két lemez (Masterpiece, Capacity) tökéletesen kivitelezett indie rock, a harmadik pedig ugyanolyan hibátlan indie folk, de ezzel még semmit sem mondtunk a lényegről, Lenker időtlen dalairól, amik a Nagy Amerikai Mítoszok szívében gyökereznek, és ha feltétlenül párhuzamokat szeretnénk állítani, a kortársak helyett sokkal inkább a Connie Converse- vagy Norma Tanega-féle makulátlanul tiszta, érinthetetlen életműveket kéne elővennünk. Az olyan számok, mint a koncerteken régóta játszott Shoulders, a katarzis felé feszülten hömpölygő Not vagy a zenekar életművének eddigi legdirektebb üzenetét hordozó, fülbemászó Forgotten Eyes csak következetes, megingathatatlan és végtelenül szabad szerzői attitűd eredményei lehetnek. Az már csak ráadás, hogy Lenker nagyon jó gitáros is, aki tökéletes társat talált a gyerekkorától texasi blues- és bluegrass-zenekarokban játszó Buck Meek személyében – ő példás visszafogottsággal és remek ízléssel festi alá Lenker örvénylő témáit. Míg a májusban megjelent U.F.O.F. különböző rétegei többszöri hallgatásra fedték fel magukat, a Two Hands ereje pont az intenzitásában és a közvetlenségében van; ritkán tapasztalni ilyen törékeny szépséget ennyire sallangmentesen. Négy ember egy szobában, egymással szemben, a lélegzetüket is halljuk, ők meg jó számokat játszanak. Soha ne legyen rosszabb. (szabó benedek)

clipping.: There Existed An Addiction To Blood (8/10)

Ezeket hallgattuk még

Kanye West: Jesus Is King (erről lesz cikkünk)

Nick Cave and the Bad Seeds: Ghosteen

DIIV: Deceiver

Wives: So Removed

Floating Points: Crush

Cigarettes After Sex: Cry

Amon Tobin: Long Stories

Sunn O))): Pyroclasts

Norma Jean: All Hail

Foals: Part 2 Everything Not Saved Will Be Lost

Earl Sweatshirt: Feet of Clay

Leprous: Pitfalls

The Growlers: Natural Affair

Tankcsapda: Liliput Hollywood

Törzs: Törzs

a3980257472 10

A kísérletezős hip-hopban egy sor marha érdekes név emelkedett fel az elmúlt években a Death Gripstől kezdve a JPEGMAFIA-n át a SoundCloud rapperek garmadájáig. Ebbe a trendbe kapcsolódik a clipping. is, akik a most megjelent There Existed An Addiction To Blooddal most megint bebizonyították, hogy tényleg megérdemlik a felhajtást.

Az amerikai trió ezen a lemezen a horrort, illetve ehhez kapcsolódóan a hip-hop pár évtizede népszerű alműfaját, a horrorcore-t szedte elő, ami ugyan szövegeit és beatjeit tekintve is mindig egy elég sötét műfaj volt, de legalább ugyanennyire érződött a horrorfilmek paródiájának is. A There Existed An Addiction To Blood-on ez utóbbi maximum a szövegekből érződik néha, egyébként ez az album nagyjából úgy viszonyul a ‘90-es évek horrorcore anyagaihoz – például a Three 6 Mafiát alapító Lord Infamoushöz –, mint a ‘70-es, ‘80-as évek horrorfilmjei az Örökséghez, vagy a Tűnj el!-hez.

A clipping. ezen az albumon nem is igazán rapszámokat csinált, hanem horrorfilmek jeleneteit építette fel, ami elsőre hülyén hangzik, de igazából marha jól működik. A két producer, William Hutson és Jonathan Snipes remek munkát végzett zenei téren: az egész nagyjából olyan, mintha valaki egy horrorfilm zenéjére pakolna beateket, Diggs rettentően monoton flow-ja pedig hiába tök unalmas alapjáraton, ebben a környezetben remekül működik, mert még nyomasztóbbá teszi az egészet.

Az biztos, hogy a nagy slágereket nem itt kell keresni – bár a La Mala Ordina, meg a Blood of the Fang azért kontextustól függetlenül is marha jó számok –, a There Existed An Addiction To Bloodot leginkább egyben érdemes lepörgetni, de ez igazán semmit nem von le az értékéből. Ja, és a Piano Burning című utolsó, 18 perces szám tényleg egy field recording egy égő zongoráról. (flachner)

Mark Lanegan Band: Somebody’s Knocking (8/10)

418461216940

Mark Lanegan, a hang, aki nagyjából csak a saját nagyanyjával nem adott még ki közös lemezt. A karcos, ördögien dörmögő tónusa majd’ mindenhez passzol, Lanegan énekelt már bluest, állt már össze skót underground dívával, és szállt be elektronikus zenei projektekbe is. […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/zene/2019/11/13/honap_lemeze_kritika_mayhem_big_thief_wilco_swans_kritika_clipping/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

 A KBG lehet a felelős Albert Camus haláláért

A KBG lehet a felelős Albert Camus haláláért

Hatvan évvel azután, hogy a Nobel-díjas Camus 46 évesen meghalt egy autóbalesetben, egy új könyv …