2019. december 14., szombatMa Szilárda napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 328,00 Ft | USD: 294,00 Ft | CHF: 299,00 Ft
2019.12.14. Szilárda Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 328,00 Ft | USD: 294,00 Ft | CHF: 299,00 Ft
Kezdőlap / Gazdaság / Kína devizaháborúval fenyeget

Hirdetés

Kína devizaháborúval fenyeget

Minden egyéb előtt rögzítsük, hogy a kínai vezetés egészen egyszerűen nem tehet mást, nem mondhat le arról, hogy alkalmazza ezt a triviális eszközt az Egyesült Államokkal kibontakozóban lévő hideg háborújában. Ez a fegyver ugyanis túlságosan hatásos, és túlságosan félelmetes ahhoz, hogy mellőzzék a használatát, amikor igazán nagy a baj. Márpedig a kínai vezetőknek mostanra nem lehet kétsége afelől, hogy az Egyesült Államok követelései nem a kereskedelmi egyensúlytalanságok enyhítéséről szólnak.

Hirdetés

Az amerikai kormányzatban, sőt, az amerikai politikában általában széleskörű konszenzus alakult ki Kína feltartóztatásának szükségességét illetően.

Kína globális hatalmi súlyának exponenciális növekedését súlyos veszélynek, a nemzetközi rendszert és a biztonsági környezetet alapvetően átalakító fenyegetésnek tekintik, és ebben aligha tévednek. Hszi Csin-ping uralmának konszolidálódásával Kína végképp „megérkezett” a globális érdekeket definiáló nagyhatalmak sorába, ennek megfelelően egyre gyakrabban teszi félre a békés óriás álarcát.

Amikor az idomár megvonja a vacsorát az engedetlenné vált tigristől

Egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok képes hatékonyan fellépni ezzel szemben, arra sincs garancia, hogy akárcsak késleltetni tudja Kína vele egyenrangú globális játékossá válását. Az azonban érthető, hogy az amerikai külpolitika több évtizednyi ilyen irányú tétlenség után végre tenni akar valamit. A Szovjetunió széthullása után kialakult, de törvényszerűen rövidéletű, történelmi távlatokban csak pillanatokig létező hegemón pozíció feladásának fájdalmát egyelőre elég rosszul viselik, és inkább megpróbálnak bármit, minthogy feltett kézzel nézzék az egyébként egykor éppen általuk elindított folyamatot.

Kína ugyanis nem ellenségként, hanem az Egyesült Államok stratégiai partnereként nőtt fel patrónusa mellé. Azzal, hogy Richard Nixon és Henry Kissinger leválasztotta Kínát a Szovjetunióról, olyan fejlődési utat nyitott meg a sztálinista őrületben vergődő hatalmas ország előtt, amely elképzelhetetlen lett volna a kapitalizmus és a piaci koordináció logikájára épülő, globalizálódó gazdaság világán kívül. Még fél évszázad sem telt el azóta, hogy Kína „nyitott házasságra” hűtötte le kapcsolatát a Szovjetunióval, és viszonyt kezdett az Egyesült Államokkal, ez a rövid idő azonban elég volt ahhoz, hogy a Kínában létrehozott, sajátos, eredeti fejleménynek tekinthető diktatórikus államkapitalizmus a globális hatalmi játék kellős közepébe katapultálja a bolygó legnépesebb országát.

Kínát az amerikai piac elérésének lehetősége, az amerikai tőke megjelenése, a globális kapitalizmus és a szabad kereskedelem modernizálta, emelte fel. A globalizáció jelenkori története tulajdonképpen Kína megnyílásának, a világgazdaságba való belépésének története, minden egyéb csak előkép, kísérőjelenség, vagy éppenséggel lábjegyzet.

A világgazdasági integráció által elérhetővé vált a szinte korlátlan technológiatranszfer, a technológiai innováció kulturális alapjainak és mintázatainak átvétele, az elképesztő mértékű tőkeakkumuláció, ezek pedig a páratlan demográfiai erőforrásokkal párosulva szükségszerűen előállították egy modern nagyhatalom megszervezésének feltételeit.

Ennek a nagyhatalomnak csak az ideológiai irányultsága lehetett kétséges. Az amerikai stratégák várakozása, hogy a kapitalizmus mechanizmusainak térnyerése automatikusan egy az Egyesült Államokkal kooperatív, a nyugati társadalmak felé konvergáló berendezkedést hoz létre, nem volt alaptalan. Azért vallott kudarcot ez az elképzelés, mert a kínai vezetés is pontosan érzékelte ezt a lehetőséget, és a politikai, társadalomszervezési, ideológiai mintázatok terén tudatosan zárva tartotta és tartja a Kínát a piacgazdasági mintákat adó országoktól elválasztó határokat.

Fotó: China Stringer Network / Reuters

Vannak számosan, akik Kína ilyetén felemelkedése miatt felelősöket keresnek, esetleg magukat ostorozzák, történelmi jelentőségű stratégiai hibákról beszélnek. Akár igazuk van, akár nem, ez ma már lényegtelen. A behemót itt van, éhes, követeli a jussát – valamit kezdeni kell vele. A kérdésre, hogy mégis mit lehetne kezdeni vele, a jelenlegi amerikai külpolitika azt a választ adta, hogy mindenekelőtt vissza kell metszeni az exponenciális gazdasági és technológia fejlődést egyenesen az Egyesült Államokból tápláló gyökereket. Erről szól ez a bizonyos kereskedelmi háború.

Amikor a gyarmatosítás természetes pályaíve találkozik egy mestertervvel

Kína az elmúlt bő másfél évszázadban hatalmas tapasztalatokat halmozott fel a gyarmati típusú gazdasági munkamegosztás törvényszerűségeit illetően. Volt alkalmuk megfigyelni, önmagukon, hogy hová vezet az, amikor lépésről-lépésre hátrál egy technológiai hátrányba került birodalom, anélkül, hogy ez tudatos alkalmazkodást, a társadalom kulturális szövetébe mélyen belevágó változtatást indítana el. Kínát a XIX. század első harmadát követően lépten-nyomon megverték, megalázták és kirabolták a nyugati, majd orosz és japán gyarmatosítók, élükön a brit birodalommal, de az uralmi rendszere képtelen volt arra, hogy túllépjen a saját árnyékán, megrekedt azokban a középkori struktúrákban, amelyek elzárták előle a technológia fejlődés útját.

Mindeközben fájdalmasan közelről láthatták, hogy Japán teljesen más utat jár be egy nagyon hasonló helyzetben. Az elsöprő nyugati technológiai és így katonai fölénnyel való megalázó szembesülés Japánban már a XIX. század utolsó harmadára elvezetett oda, hogy tudatos alkalmazkodással igyekeztek átvenni azokat a társadalomszervezési mintákat, amelyeket a technológiai fejlődés szempontjából elengedhetetlennek találtak. Tanulni akartak a gyarmatosítóktól, és néhány évtized alatt el is érték, hogy a gyarmati státusz fenyegető közeledését felváltsa egy gyarmatosító, modern birodalom építésének lehetősége.

Japán felemelkedésében, modernizálásában kulcsszerepet játszott az a felismerés, mely szerint egy ilyen alkalmazkodási stratégiához nélkülözhetetlen a nagyhatalmak versengésében való kreatív részvétel, azaz a modernizáció miatt várhatóan megnövekvő súlyt és katonai potenciált bele kell tudni illeszteni egy vagy több nagyhatalom saját törekvéseibe. Ahogy Japán annak idején a brit birodalomnak ajánlotta fel az ebben rejlő lehetőségeket, Oroszország és az Egyesült Államok régióbeli feltartóztatása érdekében, úgy Kína a Szovjetunió sajátos ellensúlyának szerepét tudta felajánlani a modernizációjához szükséges amerikai együttműködésért cserébe a múlt század ’70-es éveiben.

Abban nincs semmi különös, hogy a gyarmatosítás elvezet a gyarmatok egyikének vagy másikának a felemelkedéséhez, az eredeti gyarmattartót háttérbe szorító vagy éppen felfaló nagyhatalommá válásához.

Az viszont nem gyakori, hogy egy szuverén állam tudatosan és megfontoltan felkínálja magát a gyarmati típusú gazdasági együttműködésre, hogy aztán módszeresen, tervszerűen, intelligensen elszívjon, eltanuljon, felépítsen mindent, aminek a hiánya ilyen aszimmetrikus viszonyokba kényszerítette.

Császárokkal az élén Kína sem volt képes erre, kommunista pártfőtitkárokkal azonban tökéletesen sikerült a mutatvány.

Választani kell a rövid távú gazdasági szempontok és a stratégiai megfontolások között

Az Egyesült Államokban egyre többen látják be, hogy mostanra egyértelmű trade-off viszony alakult ki a gazdasági növekedési potenciál és a globális hatalompolitikai megfontolások között. A gazdasági teljesítmény rövid távú maximalizálásának jót tesz az, ha Amerika nyitva marad a kontrolláltan és korlátozottan megnyitott Kína előtt, miközben a biztonsági kérdéseket, aztán egy ponton túl a gazdasági együttműködés cserearányait is újraíró nagyhatalmi versengésben ebben a modellben Kína győzelemre van ítélve – amennyiben rendszerét önmagán belül képes tartósan konszolidálni.

Ez utóbbi feltétel teljesülése egyébiránt egyáltalán nem magától értetődő, nem véletlen, hogy a birodalom vezetése olyan elképesztő energiákat fektet be alattvalóinak totális ellenőrzésébe, vagy éppen a hong kongi „egy ország, két rendszer” modell lassú és fokozatos, de könyörtelen következetességgel végrehajtott felszámolásába.

Egy ilyen döntési helyzet azonosítása hosszadalmas folyamat, sok feltételnek kell együtt állnia ahhoz, hogy a legfelső szinten ebből elhatározás szülessen, különösen igaz ez jogállami keretek között, egy demokratikus, plurális politikai rendszerben, mint amilyen az Egyesült Államokban működik. Bár már az Obama-adminisztráció idején is Kína […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2019/08/12/kina_usa_kereskedelmi_haboru_devizahaboru_juan_leertekeles_concorde_elemzes/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Egy másfél milliós fővárosban törhet ki a következő vízkrízis

Iszlámábádban és térségében is mind fenyegetőbbé válik a vízhiány. Pakisztán másfél millió lakosú fővárosában azonban …